Megrázó, döbbenetes, felkavaró. Ezekkel a szavakkal jellemezték a Kisgyerekek emlékiratai-t, könyvem anyagának első olvasói. Ebben a könyvben kisgyerekek mesélnek arról, hogyan látják a felnőttek világát, amely sok esetben kíméletlen tragédiába sodorja őket.
A könyv írása során nem vezetett semmiféle pedagógia szándék. Sokszor mégis úgy éreztem, eddig átléphetetlen határokon jutok túl, amikor egy gyermek hangján saját haláláról tudok beszélni. Ezek a tiszta, sérülékeny és kiszolgáltatott gyerekhangok megváltoztatták az írói gondolkodásomat. Az olvasónak is megvan minden esélye, hogy a könyv történetei után másképpen nézzen a világra.
A könyv megrendelhető a könyvesboltunkban.Vagy közvetlenüle-mailen: megrendeles@librarius.hu
Videó a könyvhöz: http://youtu.be/ohqUg5r2VSo
208 oldal, 2400 Ft,- rajzokkal illusztrált
Két részlet a könyvből:
Halott beszéd
Apukám 27 éves korában halt meg, amikor hátulról beleszaladt egy kamionba. Sajnos én is mellette ültem. Anyukám sokat sírt miattunk, folyton azt mondogatta, hogy egyszerűen föl nem tudom fogni, hogy történhetett ilyen.
Csináltatott nekünk egy szép síremléket, kirakta rá apu fotóját, meg az enyémet is, de lehet, hogy nem kellett volna, mert így olyanok lettünk neki, mintha élnénk. Egy idő után elkezdett hozzánk beszélni, megfőzte a kedvenc ételeinket, és kihozta a temetőbe. Aztán hazavitte.
Úgy gondozta a sírt, mintha a saját kertje lenne, állandóan új virágokat ültetett bele, a sír végébe pedig egy fát állított, hogy nyáron ne süssön ránk a nap. Télen is kijött, elhányta a havat, és sós vizet rakott a vázába, hogy ne fagyjon meg. Beletett egy földíszített fenyőágat, hozott szaloncukrot, és kaptunk ajándékot is. Apu egy fekete nyakkendőt, én pedig egy műanyag puskát, mert nagyon szerettem harcosat játszani. Meggyújtotta a csillagszórókat, és boldog karácsonyt kívánt.
Egyszer kijött vele a nővére is, akkor nem beszélt hozzánk, úgy tett, mintha tényleg halottak lennénk. A nővére megkérdezte tőle, hogy viseli a tragédiát, mire anyu azt mondta, hogy kezdi megszokni, csak a szex hiányzik neki nagyon. A nővére arra bíztatta, hogy keressen egy partnert, akivel eljár vacsorázni, és néha lefekszik. Anyu azt mondta, ő is gondolt már rá, de még nincsen készen erre, mert amikor közelít hozzá egy férfi, úgy érzi, mintha megcsalná a Botondot. Merthogy apukámat így hívták.
Meg azt se nagyon tudja elképzelni, hogy még egyszer gyereket szüljön, mert örökké én fogok a gyereke maradni. A nővére ajánlotta, hogy menjen pszichológushoz, hátha az tud segíteni, de anyu azt mondta, hogy neki nem kell gyorsító, ő ezt saját erőből akarja végigcsinálni.
Lassanként elmaradtak a sírásai. Távozás előtt kifújta az orrát, levette a szemüvegét, és így nézett miránk, homályosan.
Sokáig járt ki feketében. Azt hiszem, ugyanabban a ruhában, amiben a temetésen volt, de egyszer csak farmer volt rajta meg az a pulóver, amit a karambol napján vett neki apu. A csomagtartóban megúszta az ütközést.
Legközelebb a haját is levágatta, alig ismertem meg, azt hittem, idegen jött gyomlálni a sírt, de ahogy megcsókolta a fényképeinket, nem lehetett más, csak anyu. Őszintén szólva, jobban is állt neki ez a frizura, mint az az agyongöndörített, ami miatt soha nem tudott rendesen aludni, mert kifeküdte belőle a kanyart.
De ahogy elnéztem, sokat öregedett szegény édesanyám, vagy csak lefogyott, ezt nehéz ennyi idősen megállapítani. Nagy barna szemei lettek, a szája elvékonyodott, néha tisztára úgy tűnt, ő is halott.
Azt nem is tudtam, hogy volt másik neve, nem csak Eleonóra.
Tolószékben hoztak arra egy idős nénit, és Franciskának szólította anyut. Aztán megállt a sír előtt, és hosszan imádkozott, de nem hallottam belőle semmit, mert motyogott, csak a végén, hogy ámen, de hát azt mindenki ismeri. Anyu azt mondta, hogy tavaly előtt októberben veszített el minket, pedig november volt. Nem tudom, hogy lehet az ilyesmit elfelejteni. Aztán azt kérdezte a néni, hogy próbálkozott-e az öngyilkossággal, mire anyu szóhoz sem jutott. Aztán eltolták az öregasszonyt, és úgy tudom, rá pár hónapra meghalt vérmérgezésben.
Egyszer, késő tavasz volt már, félig lombot eresztett fölöttünk a fa, mikor anyu részegen jött ki hozzánk, és ráesett a sírra. Az apu felőli virágtartóba beverte a fejét, és elaludt. Úgy húzták le a sírról, és kijött érte a mentő is. Lefektették a fűbe, bekötötték a fejét, utána vitték be a kórházba. Napokig ott volt a kövön anyu vére, egy gyors májusi zápor mosta bele a földbe.
Egy hétig nem láttam anyát. Legközelebb bézbólsapka volt a fején, azzal takarta el a sebet, de a heg vége így is kilátszott. Nem mondott semmit, nem gondolt semmire, csak tette a dolgát, gyomlált, virágot rakott a vázába, aztán hazament.
Akkor úgy éreztem, az agyára mentünk, új életet fog kezdeni, és minket örökre elfelejt. Bizonyos fokig igazat is adok neki, az élőt a halottakkal csak az érzelmei kötik össze, és azok egy idő után elhalványulnak. Legalábbis, ahogy telik az idő, ez a tapasztalatom.
Aztán amikor legközelebb kijött, megkérdezte apát, hogy mit szólna hozzá, ha lefeküdne egy férfival, mert az az igazság, hogy a múltkor éjjel már annyira kívánta, hogy megfájdult a feje, és hogy ne kapjon migrént, kielégítette magát. Ne értse félre apu, végig őrá gondolt, az ő péniszét látta maga előtt és érezte magában, de azért az öncsalásnak is megvannak a határai. Ahhoz pedig, hogy műpéniszt vásároljon, nincs gusztusa, ő már nem abban a korban van, hogy ilyenekkel próbálkozzon. Neki egy kézzelfogható, hús-vér falloszra van szüksége. Ne értse félre apu, nem szeretett bele senkibe, és nem is fog soha, de a biológiai óra nem erkölcsi kérdésekben ketyeg.
Akkor úgy nézte aput, mintha tényleg választ várna, tőlem meg elnézést kért, hogy ilyenekről beszél. Végül azzal intézte el, hogy a hallgatás beleegyezés. Megcsókolt mindkettőnket, és elindult kettyinteni.
Attól kezdve mindenről beszámolt, az összes orgazmusáról, és hogy hosszú idő után először ki merte próbálni análisan is, igaz, nem volt nagy a tét, ahogy mondta, mert ennek a férfinak viszonylag kis micsodája volt.
Aztán egyszer csak, mintha villám csapott volna bele, elszégyellte magát, fölpattant és elszaladt. De kiderült, nem ez volt a baj, hanem terhes lett. Na, attól kezdve nekem nyomta a rizsát, hogy mit szólok, ha kistestvérem lesz, méghozzá már azt is tudja, hogy lány, és Lindának fogják hívni. Aputól többször is bocsánatot kért, és arról biztosította, hogy nem szerelmes az Ádámba, de otthonra is kell neki egy család.
Linda nyolc és fél hónapra született, de a dokik rendesen összerakták. Fél év múlva már kint volt anyuval. Megmutatta mindkettőnknek, hogy ugye milyen szép. Szép? Én is pont ilyen voltam.
Anyu Ádámot is ki akarta hívni, hogy együtt legyen a család, de Ádám azt mondta, hogy ő egészséges életet akar élni, és nem akar anyu tragédiájában osztozni. Amíg világ a világ, ő nem jön ki hozzánk a temetőbe. Azt hiszem, jobb is volt így.
Anyu lassacskán elmaradozott, az otthoni család jobban lefoglalta, és ha nem tudott kijönni, egy gondnok botladozott rajtunk a kézi kapájával.
Őszre tél jött, télre nyár, és anyu már csak Halottak napján jelent meg két szál gyertyával. És ahogy telt az idő, egyre intenzívebben sírt, mintha nem távolodna, hanem közeledne hozzánk. Ezt akkor még nem értettem.
Az arcát a pislákoló gyertya rajzolta ki, úgy tűnt, nagyon megöregedett. Nem is tudom, hány évvel voltunk a tragédia után? Aztán egyszer csak a Halottak napja is nélküle telt. Dermesztő hideg volt, és hó is esett, a virágtartót fölborította a szél. Attól a naptól kezdve nem láttuk anyát, és nem szólt hozzánk többé senki.
Fehérből fekete
Aput nem ismertem, csak néhány fénykép maradt róla. Olyan kéthónapos lehettem, amikor elhagyta anyut, aki nagyon készen lett tőle. Elment a teje meg kirepedezett a bőre, pedig még csokoládéval is kente.
Később azt mondta, hogy mindenkinek szíve joga elhagyni a másikat. Csak az a baj, hogy úgy tervezték, hogy életük végéig együtt élnek. De hol volt az még? Innentől kezdve anyu senkinek sem hitt el semmit, a ruhákért is csak készpénzt fogadott el, és ha valaki átutalással akart fizetni, akkor először megvárta, amíg megérkezik a pénz.
Azt mesélte, hogy alig tudta elhinni, de egyik pillanatról a másikra a bizalmatlanság lett neki a legfontosabb, erény lett, és akin azt látta, hogy hozzá is bizalmatlan, azt nagyon könnyen megértette. Aki meg kedveskedett vele, így aranyom, úgy angyalom, azzal nem állt szóba legközelebb. Boltba is csak az önkiszolgálókba tudott bemenni, mert ott békén hagyták.
Apu szép, alacsony férfi volt, és egy lótenyésztésben dolgozott. Egyik napról a másikra költözött el. Anyu nem nézett utána, de szerinte ott a gazdaságban borult össze valami fiatal csajjal, de az is lehet, hogy a gazda feleségével állt össze. Mert néhány hét múlva az a férfi elutazott Peruba egy hegyi expedícióra, de nem jött vissza soha. Ha visz magával az ember elég pénzt, akkor nem kell mindig visszajönni.
Anyunak volt egy kis varrodája, ruhákat javított, de néha kértek tőle új ruhát is. Sokat voltam bent az üzletben a tolószékkel, mert hároméves korom után már nem nagyon tudtam mozogni.
A műhely a hálószobából lett kialakítva, anyu pedig átköltözött hozzám, és együtt aludtunk. Áthoztuk a hálóból a franciaágyat, az én kiságyamat meg odaadtuk egy menekült asszonynak, aki egyszer azért csöngetett be, hogy pénzt és élelmet kérjen anyutól. Pénzt, azt nem tudott neki adni, de ebéd után nekiadta a kiságyamat.
Aznap hármasban ebédeltünk a konyhában, és ez a nő minden falat tarhonyaleves után hálálkodott, hogy anya nem dobja ki terhesen. És arra is ajánlkozott, hogy besegít a varrásba, de anyu azt mondta, hogy sajnos nincs annyi munka, hogy ne tudná egyedül is ellátni. Kapott még egy Jonagored almát, aztán nem láttuk többet. Azt mondta, kislányt szeretne szülni, olyat, mint én, és akkor soha többet nem lenne egyedül.
Láttam anyun, hogy nagyokat nyel, de aztán győzött benne a bizalmatlanság. Azt mondta, a legborzalmasabb dolog a világon, ha az ember érzelmeire hatnak, mert akkor soha nem józan fejjel dönt, nem az érdekeit képviseli, hanem az érzelmeken keresztül a másik érdekeit képviseli. És jól jegyezzem meg, ezt szokás kihasználni.
Arra is megtanított az anyukám, hogy a világban minden fordítva működik. Ha balra indulsz el, jobbra mégy, ha elpusztítasz valamit, akkor az téged pusztít el, ha valamit nagyon el akarsz érni, akkor az egyre távolodik tőled, ha szeretetet akarsz, akkor te maradj tárgyilagos, ha bölcsnek akarsz látszani, akkor buta vagy, ha valamit fehérre festesz, az valójában fekete lesz.
Én ebből semmit nem értettem, de megjegyeztem, mert olyan ijesztően mondta, mint akibe belebújt valami. Kitágultak a szemei, a feje remegett, és közben harmadszorra cukrozta meg a káposztás tésztát.
Azt nagyon szerettem a műhelyben, amikor kész lett egy új ruha, és eljött a gazdája fölpróbálni. Volt ugyan próbafülke a sarokban, de legtöbbször idekint vetkőztek le, mert mindnyájan nők voltunk. Annyi szép selyem fehérneműt ritkán látni. A legszebb ruha egy fekete estélyi volt, amit az Esztergályos Melániának csinált az anyu. Belebújt és anyu nem győzte simogatni rajta az anyagot, annyira gyönyörű volt. Még meg is szagolta, mennyire finom az anyag. Melánia szerint mellben mintha túl feszes lett volna, de anyu alátette a tenyereit, és azt mondta, hogy az ilyen szép körtemelleket így kell a ruhával ábrázolni, mert ha lógni hagyja, az olyan bánatos lesz.
Melánia annyira örült a ruhának, hogy átölelte anyut és megcsókolta. Azt mondta, ilyen boldog még soha nem volt az életben, és megkérte anyut, hogy menjen el vele az estélyre. Anyu először azt mondta, hogy nincs ruhája, ami nem volt igaz. Aztán rám hivatkozott, hogy nem szeretne egyedül hagyni, másra pedig nem bízna.
Melánia nem erőszakoskodott, pedig szerettem volna, ha sikerül rábeszélni anyut. Valami egészen különös figyelmesség működött benne, amilyet még soha senkiben nem láttam. Mindig csak annyit csinált, amennyit éppen lehetett, soha nem többet. Egy idő után az volt az érzésem, hogy ez az, amiről az anyu beszélt, hogy semmit nem akart, és mégis mindene megvolt. Ez pont beleillett abba a sorba, amit anyu mondott. Meg is kérdeztem tőle, és azt válaszolta, okos vagyok, a Melánia annyira finom nő, amilyet még az életben nem látott.
Az estélyre nem mentünk el. Melánia ajánlotta, hogy másnap vacsorázzunk együtt, hogy elmeséljen mindent. De végül nem sokat mesélt, csak azt mondta, hogy a jótékonykodás a világ legnagyobb képmutatása, és ezzel be is fejezte az estélyt.
Finomakat ettünk, salátát és halat, és akkor ihattam életemben először bort. Azonnal berúgtam.
Hazafelé úsztunk a taxival az éjszakában, csillogott és szaladt körülöttem minden. Melánia ölében feküdtem, anyu meg a lábamat simogatta. Arra gondoltam, hogy ez most már így maradhatna.
Amikor hazaértünk, Melánia is följött. Én lefeküdtem, ők pedig egy újabb ruhát tervezgettek. Suttogva beszéltek, suhogva tekeredtek körülöttük a szövetek. Hallottam, ahogy a parkettre omlanak a ruhák, koppannak a gombok, zizeg a cipzár, és anyunak olyan volt a hangja, mint amikor nagyon jókat álmodik.
Szenvedélyesen szerették egymást.
Ezután egyre több időt töltött nálunk Melánia, hármasban étkeztünk, és néha taxival bolyongtunk a városban. Úgy éreztem, hogy mi hárman pont olyanok vagyunk, mint egy család. Hirtelen két anyukám lett, és ez valahogy olyan örömmel töltött el, hogy szerettem volna elmondani valakinek, aki nem is tudja, milyen az, ha kettő van.
A betegségem egyre elviselhetetlenebb lett, fájdalomcsillapítókat, morfiumot kaptam. A kábulat semmit nem vett el abból, amit körülöttünk láttam, sőt. Melánia elalvás előtt órákig simogatott, anya pedig égette a lámpát a műhelyben.
Néhány hónap múlva már aludni sem bírtam a fájdalomtól, és semmi esélyem nem volt rá, hogy ez megváltozzon.
Anya, Melánia, nem bírom tovább, könyörögtem nekik, hogy segítsenek.
Aztán egy este, jó előre megbeszéltünk mindent, teleengedtük a kádat meleg vízzel, és belefektettek. Miután elmerültem, Melánia a lábamat, anya a vállamat tartotta a víz alatt. Azzal próbáltam nekik segíteni, hogy nem rángatóztam.
{jcomments on}
