Mert a kritika – irodalom. Az érvelés logikájáért – kis túlzással – a stílus szavatol, érte meg az olvasottság, az ízlés, a hagyományfelismerés, folytathatnánk. – Jánossy Lajossal Darabos Enikő készített interjút.
Idén kritikaköteted jelent meg Ebedli a kezdőkörben címmel. Nem tartottál attól, hogy a címválasztással olvasókat vesztesz, vagy legalábbis korlátozod az olvasóid körét?
Nem gondolkodtam ezen, illetve nem mérlegeltem, annyira evidens volt a választás, amellyel a kötet szerkesztésében komoly segítséget nyújtó Reményi József Tamás barátom is nyomban egyetértett. Amennyiben a prózai munkáimra az önéletrajziságból adódó alanyi beszéd a jellemző, a címet valamiképp ennek a szellemében választottam; olyan szereplő nevét emeltem homloktérbe, akinek emblematikus alakjával egy korszakot is beidéztem. Azt az időszakot, amely rendkívül fontos számomra, hiszen az a forrásvidék, onnan jöttem, onnan származom, mondjuk úgy, hogy a hetvenes-nyolcvanas évekből. Egy világból, amely a deviáns tehetségek otthona volt, amivel persze nem magamat jellemzem, hanem a hatásokat, a vonzódásokat, a mintákat. Egy attitűdöt emeltem ki Ebedlivel, aki ennek az időszaknak a ködlovagja szintén; rendkívüli képességek, egyszerre flegma és hangulatfüggő, fegyelmezetlen és intuitív, rögtönző figura, a megvalósulásra méltó, kiteljesedni nem tudó lehetőségek maximuma. A választás tehát „ifjúkori (!) önarckép”, jóllehet olyan, amelynek hátat teljesen sosem fordíthatunk…
Mindamellett van valami hangsúlyos kritikusi alázat, hogy miként az előszóban írod „a lezseren osztogató középpályás” maszkját öltöd magadra kritikaírás közben. Hogyan látod egy ilyen kritikusi Ebedli helyét a kortárs magyar irodalomkritikában? Vannak csatárok és vannak passzolgató középpályások? Van köztük taktikai összjáték?
Azt hiszem, mindig jobban éreztem és érzem magam akkor, ha úgymond középen lófrálok, tehát „szépművészeti mozdulatokra” nem a befejezésnél ragadtatom magam. A hasonlatot kicsit egyszerűsítve: nem akarok gólt rúgni, eldönteni az eredményt. Hozzájárulok a csapat játékához, remek, hogy ez olyan játék, amelyben például nincs ellenfél, de nem tudnék levegőt venni, ha bármikor nem kérhetnék cserét, nem ugorhatnék el ide-oda, kocsmába, csajokhoz, barátokhoz, stb. Rébuszosra sikerült túlzottan talán, amit mondani akarok; megpróbálok pontosítani: voltaképp szellemi magánzó lennék legszívesebben, néhány önfeledt pillanatom megajándékoz a reménnyel, hogy az is vagyok, olyan, aki az erőlködést kerülő eleganciára, ugyanakkor a pontosságra tör.
Húsz év kritikai termését foglalja magában a kötet. Magyar szerzők és külföldiek vegyesen. Műfajilag sem kötelezted el magad semmi mellett. Talán leginkább azt éreztem olvasás közben, hogy amolyan élvezkedő olvasó vagy. Amit szeretsz, arról írni is szeretsz. Van viszont egy-két kritika, mely azt jelzi, akadtak gondjaid a szövegekkel. Jelinek A zongoratanárnő-jére és Robbe-Grillet Rések-jére gondolok. Hogy van ez? Munka a kritikaírás, vagy élvezet? Mi a kritikusi ars poétikád?
A kritikaírás az én definícióm szerint elkerülhetetlenül élvezet, épp az olvasás élvezetének függvényében. Utóbbiban az is benne van, hogy az elhibázottat, a sikerületlent szintén lehet élvezni. A sikerületlen kritikát viszont nem. A sikerült alatt pedig egy szöveg igényességét, luciditását, arányérzékét, iróniáját és még sorolhatnánk, azaz szépirodalmi nívóját értem. Mert a kritika – irodalom. Az érvelés logikájáért – kis túlzással – a stílus szavatol, érte meg az olvasottság, az ízlés, a hagyományfelismerés, folytathatnánk. Kedvezőtlenebb kritikát írni legalább olyan jó, mint az ellentétét; a kötetben – én is így látom – több a méltató írás, jóllehet azért akad benne soknéhány „akadékoskodó” is.
Nagyon hosszú idő ez a húsz év. Voltak olyan szövegek, melyeket vállalhatatlannak találtál ennyi év múltán, belenyúltál az eredeti szövegbe?
Nem volt ilyen, a válogatásban megjelenteken épphogy-aligse javítottam, még a legkorábbi Beckett-esszét (1995) sem; kihagytam azokat, amelyeket újraolvasáskor meguntam, nagyon tudtam előre, mi lesz a vége, vagy a kötet arányaira nézve túl hosszúnak találtam. Az utóbbiak közül sajnálok is párat: a Simon Balázs költészetéről, a Hajnóczy-prózáról és Csaplár Vilmos epikájáról szólókat.
Ebedli ide vagy oda, a kritikák nagyon szigorú, pontos nyelven íródtak, és noha szerzőjük nem jelöli bibliográfiai forrásait, a szövegek számtalan pontján érezni az irodalomtudományos és filozófiai olvasottságot. Lustaság, vagy egyszerűen csak nem akartál belefulladni a lábjegyzetelgetésbe, miért ez az eljárás?
Mindkettő! Az elsőt nem kell magyaráznom, utóbbit meg nem tartottam a kötet szelleméből szükségképpen következőnek; az idézetek kevésbé utalások, inkább olyanok, amelyek kitöltik, lehetőleg hézagmentesen azt a gondolati-nyelvi teret, amely a szövegen belül épp nekik teremtődött.
Nietzsche, Wittgenstein szinte amolyan gondolati sorkihúzóként működik a kritikáidban. És ott van az a bizonyos könyvespolc. Ahol a fontos szerzők nyugszanak. Beszélnél egy kicsit erről?
Tizennégy éves koromtól építgetek egy könyvtárat, amely akaratlanul is szellemi önarckép, mint egyébként minden könyvtár. Elég otthonosan mozgok benne. Hogy kicsit nagyképű legyek: épp attól függően, mi foglalkoztat, min töröm a fejem, adódik egy kvázi-aktuális polc, amely valóban „húzza soraimat”. Aztán az is előfordul, hogy azon veszem észre magam, a kritikai szövegeimben kényszeresen térnek-köszönnek vissza alkotók és műveik, ezt figyelmeztetésnek veszem: úton vagyok a rögeszmésség felé.
Nem jelennek meg viszont kritikáidban a kortárs kritikusok. Nem olvasod őket? Nem tartod fontosnak?
Abszolút fontosnak tartom, nyilván az ízlésem, észjárásom szerint, sokukat. Ahogy szokás mondani: a teljesség igénye nélkül: Keresztesi József kritikakötetéről olvasható szöveg az Ebedli-ben: Az ihletett olvasó, Bán Zoltán András bármit ír, rögtön ihletett olvasó leszek magam is, Radics Viktória radikalitását, olykori túlzásaival, szentenciáival együtt nagyon szeretem, Bazsányi Sándor szofisztikált „kommentárjait” szintúgy, Beck András ritka megszólalásai, Takáts József csöndes, halszálkás hangja egyként alapvetőek, ahogyan – nem folytatom, kár volt belekezdeni; sokakat kihagytam, ne vegyék rossz néven!
Milyennek képzeled el szebb pillanataidban a kortárs magyar kritikai mezőnyt?
Praktikusan: a napilapok oldalain állandó szereplőnek. Emelkedettebben: „olvasmányosnak”, műveltnek, a magyar önismeretet, az elcsépelt, de túlhasználtságában is érvényesnek gondolt „haza és haladás”-t szem előtt tartónak, ekképp konfrontatívnak, ilyen értemben „politizálónak”, tweedzakó-finomságúnak és -határozottságúnak – épp abban az értelemben, ahogy a fentiekben érzékeltetni szerettem volna.
{jcomments on}
