„Dis, Blaise, sommes-nous bien loin de Montmartre?”
Egy hét a naptárban Szél Róza életében éppen egy évet tett ki – pont elég egy sem nem túl hosszú, sem nem túl rövid szabadságra, amit egy nagy utazással lehet eltölteni. De hogy lehet szert tenni egy 365 vagy 366 napos szabadságra? Szél Róza pontosan tudta, hogyan. Keresett egy vastag zsírkrétát az asztalfiókban, és a fehér falra nagy betűkkel felírta először is, hogy: SZABADSÁG!
Ahogy a cipész kirakja az üzlet ablakába: szabadságra mentem, úgy határozta el Róza is, hogy a leírt szó erejével terjeszti ki akaratát a körülményekre. Egy lendülettel kiugrott az ablakon, és többet nem látták.
Moszkváig repült, mint Kun Béla. A sok repülőgép-szerencsétlenség ellenére nem félt. Moszkvában jegyet váltott a transzszibériai expresszre. Nem bánta a zsivajt, a szegénységet, a húgyszagot. A vigyorgó aranyfogak a gyerekkorára emlékeztették. A Kreml olyan volt, mint egy hatalmas tatár torta aranymázzal bevonva. A hófehér katedrálisok nagy manduláival és a harangok mézédes aranyával…Egy öreg szerzetes a novgorodi legendát olvasta fel. Szomjas volt. És az ékírást betűzgette. Azután a Szentlélek galambjai hirtelen felszálltak a téren.
Az expresszen egy lengyel férfi csatlakozott hozzá, aki Mongóliába utazott. Mikinek hívták, és Nauskiig csak összeesküvési elméletekről beszélt, és arról, hogy ha az ember – különösen teleholdkor – egy nagy teleszkóppal megvizsgálja a Holdat, még az autókat is láthatja, ahogy a Hold felszínén, mint a hangyák, mennek le s fel. És a Hold másik oldalát még senki nem látta! – mondta a csodálkozó Rózának. De Miki Nauskiban, az utolsó orosz állomáson leszállt.
Lehet, nem is Mongóliába tartott – gondolta Róza.
Éppen akkor fogyott el az utolsó fityingje is. Pár nap éhezéssel és nélkülözéssel telt, és az első osztályú hálókocsijegyét el kellett cserélnie némi pénzért, hogy legalább Ulánbátorig kitartson. Ahogy a nagy költő mondta: a Nagy Láma dühös kis mongoljai! És mentek, mentek gyalog a sztyeppén, míg nem találkoztak egy fehér tevéket terelgető pásztorral. Akinek akkora kutyái voltak, mint az oroszlánok, és olyan haragosak is voltak, csaholtak és a levegőbe haraptak nagy álkapocs-csattogtatással. Ha nem lettek volna a kutyák láncon, nem maradt volna közülük senki életben, vagy legalább is gatyaszaggatás nélkül.
Azt mondják a mongol pásztorkutyákról, hogy nincs a világon eltökéltebb és bátrabb kutyafajta. Szembeszállnak emberrel, farkassal, medvével, de még a hóleopárddal is. Még a saját gazdájukat is megharapnák, ha az nem adna nekik enni. A legkülönösebbek a feketék, amiknek a szeme fölött két fehér folt látható. Azt mondják, azzal a jövőbe látnak, és egy évre előre megérzik a földrengést vagy más katasztrófát.
A fehér tevéket legeltető pásztor éppen el akarta pusztítani az egyik ilyen kutyáját, mert az annyira megvadult, hogy még a gazdáját sem engedte közel. De a láma, aki Szél Rózával utazott, arra kérte a pásztort, hadd mehessen ő oda a kutyához.
Úgy kell elhatározni, hogy az ember SZABAD lesz, ahogy a láma – a pásztor aggodalma ellenére – egyetlen lendülettel odalépett a megkötözött kutyához, lehajolt hozzá, mélyen a szemébe nézett, majd homlokát a kutya fejéhez érintette. S attól fogva a kutya kezes bárányként engedelmeskedett.
(…)
De Róza transza ezzel nem ért véget. A rövid kitérő után visszamászott a hússzagú zöld vagonba, hogy folytassa útját Peking s aztán Vlagyivosztok felé.
A majmok nagyon érdekelték Rózát, de Mongóliában nincsenek majmok. Vagyis csak egy volt, egy makákó, egy szerzetesé. És Róza a kis mongóliai kitérő során meglepetten tapasztalta, hogy a makákó milyen ügyesen alkalmazkodott a megváltozott körülményekhez. Indából származott, és Mongólia a maga száraz, szélsőséges klímájával nagyon messze állt attól, amit a kis állat élete első pár hónapjában megszokott.
A szerzetest is érdekelték a majmok. De más szempontból. Tetveket tartott a majmon, hogy azokat összefogdosva, egy mozsárban megtörve, és közönséges út porával elegyítve kis golyócskákat formáljon belőlük, és azokat jó pénzért eladja a tibeti orvosoknak.
Róza két évig élt ennél a szerzetesnél. Bár ez a két év a valóságban nem lehetett több pár napnál. A szerzetes megtanította neki a Vadzsrajána-imákat és a tantrikus jógát. Elmesélte, hogy a tibetiek a fehér majomtól és egy emberevő óriástól származnak. És azt is mondogatta még, hogy Rózának a Himalája másik oldalán van dolga. De az adott valóságszeletben Rózát még nem annyira érdekelték a jógik és a Vadzsrajána, hanem csak a majmok – és a szerzetestől elszökött egy vándorcirkusszal.
Elszökött, gondolta ő, de nem tartotta semmi igazán vissza. A cirkusznál is voltak makákók, és csimpánzok is. Meg csontsovány elefántok.
Azt pedig tudjuk, hogy az artistanő mire tanította meg.
Áááááááá, mit tud maga a tibeti pásztorkutyákról!
Korábban a mongol kán udvarában nemcsak majmok, szerzetesek és cirkuszi artisták voltak, hanem pekingi kacsák, magyar lovak, lengyel kémek is. A kánok udvarában, mint egy múzeumban, szinte mindent meg lehetett találni. A Mongol Birodalom sikerének az egyik titka az volt, hogy mindent magába fogadott vagy magába foglalt.
(…)
Szél Róza egyedül utazott a transzszibériai expresszen. A fürkész vagy éppenséggel rosszindulatú tekinteteket folyton érezte, és amióta az első osztályú hálófülkés jegyét el kellett adnia, a rá tapadó tekintetek meghatványozódtak. A másodosztályon nemigen utaztak európai nők egyedül.
Különösképpen akkor lett nagy keletje Rózának, amikor ismét elfogyott minden pénze (még valahol Vlagyivosztok előtt), és nem maradt más választása, a testét kellett áruba bocsájtania. Ám ez eleinte nem ment olyan egyszerűen, mint gondolnánk. Olyasmit kellett csinálnia megint, amit még korábban sohasem, tapasztalatok nélkül improvizálnia, és ezek az improvizációk gyakran komikus vagy egyenesen veszélyes helyzetekbe sodorták. Egyszer még le is akarták szállítani a vonatról – egy irigy orosz vasutasnő, és Rózának kínjában csak idétlen vasutas viccek jutottak eszébe. Ekkor egy francia utazó, valami Blaise, mentette meg.
– A hölgy velem utazik – mondta oroszul, és azzal a dolog el lett intézve.
Az érdekes az volt, hogy a legegyszerűbben a nyugati férfiakat lehetett felcsípni.
A jelzéseim nagyon is európaiak – gondolta Róza, amikor megpróbált magyarázatot találni a tapasztalataira.
És ez egészen Moszkváig ki is elégítette Rózát.
Amikor a vonat befutott a Jaroszlavszkij Pályaudvarra, és letelt az év, Róza akkor vette csak észre, hogy nem jutott tovább a Lehel-téri piacnál, és nem is telt el több idő egy hétnél, azaz hét napnál. Az emlékezetében mégis élénken élt az első pillantás a Kremlre, a lengyel férfi a teóriákkal, az usánkás orosz katonák Szibériában, a kínai szerencsefánk-árusok, a mongol sztyeppe démonjai, a kutyák csaholása, a lámák, a kínai Nagy Fal, a nyugati férfiak nyálas csókjai, és ahogy a péniszük behatol a kalandra éhes testébe, a kínai kacsák, a majmok, az emberevő óriások, a hó áprilisban a Nazivaevszkaja állomáson, és a borjú Nauskiban. Az, hogy volt gazdag és szegény, friss és izzadt, egészséges és beteg, hogy találkozott Szél Rózával a sivatagban, hogy egy baskír váltókezelő miatt majdnem kisiklottak Uszty Katavnál, hogy szerelmes lett egy artistanőbe, hogy egyszer összetévesztették a francia Szent Johannával, a Volga, a Káma, a Tobol, az Irtis, és sorolhatnám tovább.
{jcomments on}
