Nincs erősebb, mint a szív hatalma, nem győz rajta se körte, se vadalma [igaz, a gyümölcsök ilyesmit nem is akarnak, szóval… no, mindegy]. A lényeg, hogy ha voltál már szerelmes, megérted: a sün sem lehet mindig engedelmes.
Két árva sünről álmodtam ma éjjel, kik nem bírtak a szerelmes szenvedéllyel, és világgá mentek legott. Történt ugyanis az erdőlakók pöttömnyi falujában, hogy Tüsk Elemér és Bök Iluska igencsak megkedvelték egymást. Folyton kéz a kézben jártak, a puha avarban kóricáltak, és halk pusmogással – hogy senki más ne hallja! – tették egymásnak a szépet.
Csakhogy a figyelmes erdei népet becsapni nem lehetett, így a két szerelmes látta, hogy hamarost minden pimasz csakis rajtuk nevet.
– Tüsk Elemér hős lovag, önti csak a bókokat! Bök Ilus a kedvese, pirulásnak mestere!
Ilyen gúnydalocskáktól zengett az erdő, amerre csak szegények jártak, és hogy a többiek a viccre ráunjanak, arra hiába vártak. Ilus egyre többet sírt, Elemér pedig annál is többet pufogott és morcoskodott, de hiába kergette őket, szemtelenkedőt egyet se fogott. Ezért aztán egy nap így szólt a sünlegény:
– Hallgass most, Ilusom, az én szavamra, és bízd magad rá két erős karomra! Soha többé nem élhetünk boldogan az erdőn, hát inkább menjünk világgá búsan, tekergőn!
Fogták kevéske motyójukat, s megkeresték a sövényen azt a lyukat, mely a messzeségbe vezetett. Cammogtak árván, új otthont keresve, esőben, fagyban és szélben dideregve, míg rá nem találtak a völgyre, és annak közepén az öreg tölgyre. Lehevertek alá, egymást átölelték, majd reggel jobb lesz, titkon ezt remélték.
Mikor Tüsk Elemér szeme kinyílt, azonnal látta, hogy hét ágra süt a nap a kerek világra, és annak sugarain két pillangó táncol.
– Ébredjetek, riadjatok, elárvult sünök, mert az erdő felől nagy csapat sündörög! – sustorogták a finom lepkeszárnyak. Elemér nyomban talpra is szökkent, de ébren volt már Ilus, a párja is rögvest, ki rémülten mutatott a messzeségbe.
– Nézd, utánunk jöttek! Biztos úgy gondolják, keveset gyötörtek!
S való igaz: a bokrok közül sünök gurultak elő, egymással versengve azon, ki lesz majd a nyerő, és áll elsőként a pár elé. Ők voltak azok, kik korábban gúnydalt faragtak, de mikor a tölgy mellett most megtorpantak, darabig bizony szólni sem mertek, lábaik a földbe gyökereket vertek.
– Kerestünk titeket erdőn, réten, mezőn, hogy megmondjuk nektek: a sünfalu nélkületek bizony nagyon szenved. Gyertek haza, és mi bocsánatot kérünk, hisz csak irigységből csípett belétek a nyelvünk. Mióta azonban nem jártok közöttünk, a lombok mind sárgulnak fölöttünk, mert nélkületek eső hull és dér csíp.
A szerelmes sünök ekkor összenéztek, s megbocsátották a többiek csínyét. Hazatértek tehát, egymás kezét fogva, s többé nem gondoltak a borongós napokra.
Folyt. köv.
