– Rohadt meleg van. – Tomi a homlokát törli.
– Kegyetlenül, de ilyenkor kell jönni, a busáknak is melegük van, a vízfelszínen pipálnak, bandáznak. Elsiklunk a kanyarig, mindig ott keringenek ilyenkor, ez a legmegfelelőbb busaidő.
– Ahogy mondod, elsiklunk, így, csak szép lassan, nyugiban. Nem kell szétzavarni őket. Elvegyülünk. Ma nem megyünk haza hal nélkül, az fix, érzem, hogy nagyot kaszálunk. – mondja reménykedve Tomi.
– Illetve gereblyézünk, ha már a kerti munkákról van szó. – teszi hozzá mosolyogva Shado.
– Idén hányat fogtál már?
– Szerintem tíz körül, de mind nyolc kiló fölött volt. Volt egy tizenkettes is.
– Mit csináltok a hallal? Megeszitek? El kell adni, mindig van pár marha, aki megveszi. Most is lesz. Lepucolva amurnak is jó, én már pár nénit beszopattam így, fingjuk sem volt, hogy valójában mit vesznek. Amur? Akkor jöhet – én meg röhögve hordtam nekik. Sosem jöttek rá, hogy mit vettek valójában. Mert így él a köztudatban, hogy a busa az szar, nem jó a húsa, büdös. – fintorog Tomi.
– Büdös a segged, semmit nem lehet érezni. Szokták fokhagymás tejben áztatni, de szerintem nem kell, jó nagy szeletek, kirántva, meg nem mondod, hogy milyen hal, ha éhes vagy. A mamák is azért nem reklamáltak neked soha, mert nincs sok különbség. Igen, mi megesszük, de olyan is volt, hogy Frenkivel eladtuk hazafelé. Sikerült. Négyszáz forintot adtak egy tízkilósért. Robogunk haza, rázkódunk a földúton, a dög nagy busman ott lóg a kormányon, majd’ eltaknyolunk, és akkor németek, bazmeg, kijönnek egy telekről, elkezdenek karattyolni, hogy így fotó, meg úgy was ist das. Azt hittük, Márkát kapunk érte. Az mekkora lett volna! Lefotózták, simogatták, óbégattak tíz percig, de nem kellett nekik végül. Basszák meg. Totál belelkesedtünk, de ők csak vigyorogva elköszöntek, és ennyi.
– És akkor ki adott érte négyszázat?
– Várjál. Megyünk tovább, erre egy nő kijön egy hosszú telekről, hogy de szép hal, így meg úgy, mennyiért adnánk el neki. Egyből megörültünk, gondolhatod. Frenki kapásból lökte, hogy kétszáz. Erre a csaj: négyszáz? Olyan olcsó? Persze, rávágtuk, hogy négyszáz, ahogy mondja, ennyire olcsó. Azonnal leperkálta nekünk, mi meg megszabadultunk a dögtől.
– Ötszázat kellett volna mondani, de hülyék vagytok.
– A faszt, még így is jól jöttünk ki. Remélem, legközelebb a négyszáz helyett hétszázat ért valaki, és akkor dőzsölés. Utána meg egyenesen elmentünk a Graffitibe, bevágtunk két-két melegszendót, meg hozzá fél liter 7Up-ot. Szombaton még Pavilonra is maradt egy kevés zsetonunk.
– Ha most fogunk, azt elpasszoljuk, már van rá vevőm ötszázért. Felezünk. – mondja nagy biztonsággal Tomi.
– Az király. De nem pucolva, ugye? Akar a pöcsöm vesződni a belekkel meg a pikkelyekkel.
– Nem, nyugi, busaként adjuk, semmi trükk. Hülye a tata, busáért is ad simán egy ötszázast, érted.
– Akkor kezdhetjük lassan összegereblyézni az avart a vízben, nem gondolod? – kérdi mosolyogva Shado Tomit.
– Oké, de egyszerre csak az egyikőnk tudja verni neki, mert különben beborulunk.
– Kezdjem én?
– Kezdjed. De ne ülve, bazmeg, mert akkor nem tudsz elég erősen cibálni, hanem álljál fel a csónak ülőkéjére, úgy, támaszd ki a lábaidat, és rángasd. Ott a raj, ott feketéllik a sáv, ott vonulnak! – Tomi a kanyar felé mutat.
– Aha, látom, felénk jönnek, túldobok rajtuk. Kikapunk egyet, az tuti.
Shado félve egyensúlyoz, majd nagyot lendít a boton, lepereg vagy ötven méter zsinór a dobról, a szivarólom a busarajon túl vágódik a vízbe. Csévél, bevág. Teker, ránt.
– Hoppá, megvolt, valami koppant. De ennyi. – Shado kitekeri a szerkót, az egyik hármashorog végén apró pikkelyek.
– Dobjál még egyet, utána én jövök. De erősebben ránts a vézna kis karjaiddal, bazmeg, mert így csak lepucolod róluk a pikkelyeket. Még a végén tükörponty helyett tükörbusát akasztunk egyszer csak, ha sokáig simogatod őket. – mondja vigyorogva Tomi.
Shado megint dob, erősebben ránt, szinte szaggatja a szereléket, a csónak beleng, Tomi sandán figyeli az izzadó, vézna srácot.
„Nem fáj a kezed? Hé, nem fáj a kezed?” – visszhangzik a folyókanyarban a gúnyos kérdés. Tomi és Shado egymásra néznek.
– Ez mi volt? – kérdi meglepetten Shado.
– Mi lett volna? Semmi. Valaki veri magát, hogy mekkora sporthorgász, szarjál rá!
„Nem fáj a kezed? Nem?” – jön ismét a kérdés valahonnan a környékről.
Kurva anyád, az, mi közöd hozzá, buzi köcsög? – Tomi visszakézből kiabálja a választ.
„Nem fáj a kezed, kisfiam? Nem fáj?” – a partról, a bozót felől jön a hang, Shado gyanút fog.
– Bazmeg, ez ki a picsa lehet? Nem szoktak ilyen sejtelmesen beszólogatni. Ki kiabál nekünk? És honnan?
– Hagyjad már, kit érdekel? Verjed neki, busát akarok látni, hármashoroggal az oldalában.
Shado kitekeri a szereléket, nem akadt semmi. Körbenéz a parton, majd megint dob. Beránt, teker.
„Abba lehet hagyni, fiúk, ennyi volt!”
Shado leereszti a botot, Tomi se rezzen, mindketten a parti bozótost fürkészik.
– A kurva anyjába. Ott van, ott kapaszkodik a geci halőr, ott a fán, képes volt felmászni, távcsővel figyel, ott, látod? – kérdi remegő hangon Shado Tomit.
– Hol? Nem látom.
– Ott, ott bújik, mutatom, a nagymóló melletti susnyásban, ott van, figyeld, hova mutatok.
– Már látom, bazmeg. Zöldruhás rohadék. Csak semmi pánik, nyugalom, túljárunk az eszén. Evezzél, megyünk szépen fölfele, Frenkiék telkéig.
– Minek? És akkor, ott mi? Hova megyünk onnan?
– Sehova, oda nem jöhet be, magánterület, ennyi. Azokat a telkeket nem vágja ketté az út, el van kerítve, a tiétekre nem mehetünk vissza, mert a karjaiba sétálnánk egyenesen. Ott várna a mólótokon. Evezzél!
– Evezek, bazmeg. Nézd meg, elindul, jön utánunk a parton. Rohadjon meg.
– Hadd jöjjön, nem lesz semmi. Kis buzi faszkalap, megszopatunk. – Tomi kacarászva próbál enyhíteni a helyzet komolyságán.
A fiúk eveznek, a csónak halad, a halőr kék Simsonján pöfögve kíséri őket a part menti úton.
folyt.köv.{jcomments on}
