A nyaralógép fogaskerei között a hét végére ismeretségekre teszünk szert, a nagy kopár szigeten ringatózva az Égei-tengeren. Nem szálloda ez, inkább a megfelelő csillagszámmal rendelkező hotelek buja csoportozata, parkokkal, medencékkel, játszóterekkel, presszókkal, éttermekkel, belső teraszokkal, sportpályákkal.
Csapatokban töltjük itt a vakációt, édes ezresben. Tucatnyi sorstárssal szorosabb viszonyba kerülünk. A többieknek nem is köszönünk.
1. A nő, akinek szintén ikrei vannak, és nem veszekszik velük. Mosolyog, amióta rajta kapott bennünket, hogy a szoba előtti teraszboltozatban üvöltünk a sajátjainkra, ők pedig versenyt üvöltenek velünk. Minthogy a szomszéd szobába igyekezett a nő az ikreivel, egy pillanatra torkunkon akadt a szó, majd bocsánatot kértünk. Tőle? A gyerekeinktől? A görög személyzettől? Az egész világtól? Talán mindenkitől. Németül kértük azt a bocsánatot, mire németül válaszolta, nem tesz semmit. Hangsúlyából kiderült, hogy külleme dacára nem német. Kapcsolatunk alapja mégis e diskurzus volt és maradt. A nő, akinek szintén ikrei vannak, szélesen mosolyog, ha meglát. Visszamosolygunk. Közeli ismerősük vagyunk.
2. A férfi, aki segített, amikor az egyik fiunk lesett a lépcsőről. Orosz. Nem biztos. Mindenesetre szláv. Idén kiütéssel győztek a szlávok a nyaralógépben, a németek elvesztették hegemóniájukat. Örülünk. Az oroszokat közelebb érezzük magunkhoz (v. ö. ruszkájá dúsa), a történelmi igazságtalantétel ellenére. Fiúnk megcsúszott a műmárvány lépcsőn, és zumm! damm-dam-damm! – lefelé a fokokon. Szerencsére főleg popsin, azért hátgerincen is. Az ijedtségtől pillanatokig elakadt a lélegzete. Ordítani később kezdett. Akkor az a férfi fölmutatta a sárga szőrös műanyag labdát, mely rázásra kéken villogott, akár egy neonreklám. Fiúnk tátott szájjal nézte, figyelme elterelődött a szomorú esetről, amelynek az imént részese volt. A kisgyerekek élete tragédiák sorozata, a felnőttek dolga, hogy komédiává változtassák, dünnyögted magyarul. A férfi rád kacsintott. Kopasz fején izzadságcsöppek villogtak. Úgy látszik, saját, hasonkorú gyerekére gondolt, meg arra, rosszabbul is járhattunk volna. Az étteremben rendre a közelünkbe ülnek. Osztrákok? Vagy Svájciak? Talán. Össze-összehunyorítunk.
3. A néni, aki a szemetek láttára elejtette a fagylaltot, nincs több negyvennél. A fiúk nénizik, így mi is. Eddig csak a fiúk ejtettél el a szemetek láttára a fagylaltot. Ők többször. A néni lefröcskölte a combját és a lábát, adtatok neki néhány papír zsebkendőt. A néni francia. Egy-két mondatot váltottatok a fagyiról. Azóta gyakran integet a fiúknak, mutatja, hogyan kell nyalni a fagyit.
4. A pasi, aki az első két nap még valami krimit olvasott hollandul, a harmadikon viszont az alábbi regénybe fogott: Het boek der Vaders. Nem szólítottátok meg, de baráti érzéseket tápláltok iránta. Keskeny az arca, hosszúak a lábujjai, világos bőre leégett, törülközőbe csavarodik.
5. A holland pár, akik hivatásos modellek, szerintetek. A férfi fölső teste hibátlan és szőrtelen. Gyantázza. A nő szája, melle, szeme sarka a kiváló németalföldi plasztikai sebészet reklámja. Egyszer megkérdeztétek tőlük, hány óra van. Azóta minden esetben odabólintotok. Ők vissza. Fiacskájuk még csak két éves lehet, esernyőkocsiban tolják le a tengerhez. Mások is rajtuk felejtik a szemüket. Úgy tesznek, mintha zavarná őket. Kétségbe vonjuk. Aki nem akarja, hogy nézzék, nem szabatja magát ilyenre, és nem öltözködik kihívóan. Főleg nem visel föltűnő tetoválásokat. A kisfiún talán még nincs. Vagy kislány? Olykor elbizonytalanodik az ember.
6. A srác, akinek elveszett a papucsa. Felső tagozat elején járhat. A szülei nem értik, miért nem képes vigyázni a holmijára. Olyan nyelven nem értik, amit meg ti nem értetek, s hangzás alapján tippetek sincs. Egy darabig a skandináv országokat latolgattátok. Aztán valamelyik pindurka európai nyelvet. Baszk? Bröton?
7. Az észtek, akik leszólítottak. Magyarok volnánk-e, érdeklődtek angolul. Ők azt meg szokták ismerni. Tudjuk-e, hogy az észt és a magyar egy családba tartozik? Persze, hogy. Akár egy etruszk vázát parányi darabkákból, összerakjuk nyelveink azonosan csengő elemeit a ’kéz’-től (kezi) a ’fej’-ig (pea). És örvendezünk. Rokonok vagyunk. Boldogító fölfedezés ez a mindannyiunk hazájától távoli, kopár szigeten. Amelynek fáit állítólag azért irtották ki hajdanán, hogy Velence városát a belőlük ácsolt cölöperdőre építsék. Erről persze nem esik szó. Csak arról, jártak-e nálunk. Nem. Jártunk-e náluk? Még nem. Kezet fogunk, barátként. Be azért nem mutatkozunk, utolsó napunk ez a tengernél.
8., 9., 10. és 11-es ismerősünk leírásától hely hiányában kénytelenek vagyunk eltekinteni. Annyi bizonyos, hogy egy kis embercsoport teljes jogú tagjává lettünk, legalábbis úgy érezzük.
Minden nap jönnek újak, elutaznak régiek. Érettünk szombaton, ebéd után áll elő az autóbusz, hogy kivigyen a reptérre. Már a bőröndök leadására várakozunk a hosszú sorban, amikor belénk hasít: ismerőseinket örökre hátra hagytuk. Őket más buszok szállítják ugyanarra a reptérre, s onnan más gépek a különféle égtájak felé. Ó, de mi lesz velük nélkülünk? És mi lesz velünk nélkülük? Hátralévő életünkből kölcsönösen eltűntünk? Jaj, mennyit vesztettünk ezen a nyaraláson. Is.
{jcomments on}
