Telefon csörgött. Toszka anyja tapintatos volt. Mindig félt valami rosszat mondani, olyat, ami Toszkának rosszul eshet. Neki volt kellemetlent, de mindig ő hívta fel ilyenkor. Már előre tudta a csendből, ami a köszönése után beállt: Szia, kisfiam…, rossz hírt kell közölnöm! És mindig vele közölte először, mégis olyan volt, mintha vele akarta volna közölni utoljára.
(Fotó: Révai Sára)
A Gyuri felakasztotta magát. Ma reggel találták meg, ráadásul a kisfia, a Henrik. Szegények nagyon szomorúak, úgyhogy készülj fel, valamikor a héten lesz a temetés. Szegény keresztanyád, most lesz elég baja.
A Gyuri, aki rendszeresen pusztította önmagát, és a környezetét. Feleségével, Mónikával már nem volt semmilyen kapcsolatban. Nem volt az már kapcsolat, együtt éltek és annyi. A Gyuri ivott. A faluban van négy kocsma. Reggel elindult, egyik kocsmában egy unikum, aztán be egy másikba, ott megint egy, és így ment körbe-körbe. Nem beszélt már sehol senkivel, csak ment, amíg bírt. Nem várta meg soha, amíg esetleg hozzá szólnak, de nem is szóltak. Otthon jobb esetben nem vert meg senkit.
Régen Toszka meg a Gyuri együtt vágták a disznót, jókat röhögtek, a Tata még élt. Álltak a nyári konyhában, ami korábban istálló volt, és vágták a zsírt, szedték le a bőrt, daráltak, keverték a tölteléket a hurkába, kolbászba, disznósajtba. A Tata fűszerezett, ők meg kóstolták, mert az öreg nem kóstolhatott, nem bírta a gyomra, elromlott az orosz fronton a döglött lóhústól. A fiúk sört ittak, az asszonyok nevettek, a Tata káromkodott, és sürgetett mindenkit: Iparkodni, mert este lesz! Mellette nem lehetett egy rossz mozdulatot se tenni.
Szóval a Gyuri meghalt. Az itt maradt feleségét, a Mónit Toszka mindig megvédte kiskorában a nővéreiktől, meg a szomszéd gyerekektől, a Svébis Attilától, akit két éve egy nyári délután a rosszul becsavart villanykörte halálra rázott. Megvédte még a Fajt Gyuritól, aki nagyon lassan beszél most is, és az újhartyáni turul motoros banda tagja, a széléről… A foga kevés, de azt a néhány szót, amit a motorjáról, meg a fasza bőrdzsekiéről mondani akar, könnyen átfújja rajtuk. Ő azért szélsőjobbos, mert csak ilyen nagymagyarországos matricát lehet kapni a búcsúban, ami elég jól mutat a dzsekin.
Pénteken volt a temetés. Toszka anyja kérte, hogy jöjjön értük a szentendrei házba, és vigye le őket. Neki lejárt a jogsija, meg a forgalmija is vagy egy hete. Mostanában kevesebb dolgot vesz észre. Régen Toszka hülyeségeit soha nem támogatta. Mostanában már nem veszi észre, és Toszka hajlamos elbízni magát. Már nincs kontrol, vagy nem olyan erős, mint régen. Figyelnie kell, mert már nem figyelik. Minden korban lehet érni, nincs olyan, hogy túlérett ember. Valószínű olyan sincs, hogy túlérett gyümölcs. Egy darabig úgy tűnik, rothadt, egyszer csak megaszalódik, és finom lesz megint, mint az érett sajt. Toszka mostanában a romlottnak hitt dolgokkal kísérletezik. Eszi őket. Kényszerből, persze, mert nem megy a hűtő sima hűtő része, csak a fagyasztó, és minden langyos. Több hetes langyos joghurtokat eszik, és – bár érzi az ízén – minden falatnál arra gondol, hogy megenni könnyű a mérget is, egy pillanat és lenyeled, a leghalálosabb mérges gomba íze a legjobb. De nem akkor derül ki róla minden.
A kecskesajtjai is ilyenek. Az elején friss a tej, minden fehér, illatos, ropogós. Aztán megalszik, kiteszi gézrongyba, lecsöpög három nap alatt, és ott a friss sajt. Magyarul túró. Ezután még eltölt néhány szeplőtelen napot, majd bomlani kezd, gombák másznak rá, és rothadásnak indítják. Ekkor is szokott enni belőle, de csak éjszaka, ha nagyon éhes, büdösen nyálasan egy pohár bor mellé. Aztán várnia kell heteket, hogy a rothadást kiheverje, 1-2 hónap minimum, és akkor kezdődik a sajt igazi élete. Jó kézbe venni, jó szagolni. Szép a színe, valahogy még a penész is megszépül rajta. Úgy ránő, mint egy őszi kabát. És minél öregebb, annál finomabb. Csak egyre macerásabb harapni. Egy idő után már csak reszelni lehet. Reszelni-reszelni. Rugalmatlan lesz a sajt. Ez az értéknövelő sajtérés valahogyan összehozható az öregedéssel, amit Toszka is meg a szülei is felejtenek.
Még ebédet vittek Toszka unokaöccsének Budára, majd autópálya, és Újhartyán, végre. Toszka apja néha megkérdezte, hogy hova mennek. Temetésre.
Keresztanyja kivolt, hogy ilyen későn érkeztek. Megették gyorsan a gulyáslevest, apja a Pityu nevű papagájjal beszélt, kocsiba vissza, és irány Hernád. Temető. Nagyjából elsőként érkeztek. Nagy hó volt a temetőben, és egyetlen kocsinyom, ami le volt taposva. Az a néhány autó, ami jött, nem merészkedett a nyomtól távol. Toszka kicsit hezitált, hova álljon, aztán keresztülhajtott a magas havon. Anyja mellőle szállt ki, apjának hátulról kellett az első ajtón keresztül kiszállni, hátul nincs ajtó. Háromajtós.
Néhány sírásó állt egy halottaskocsi mellett. Szentendrén is állnak sírásók, a temetőtől messze, a 11-es út mellet van az irodájuk. Ahogy kitavaszodik, kijönnek az utcára nyíló irodájukból, beállnak a halottaskocsijuk mellé, és ott cigiznek. Várják a melót, vagyis a halálozást. Hernádon nem beszélgettek a sírásók, csak figyelték az érkező vendégeket, meghívottakat, vagy akárhogy is hívják ilyenkor a temetésre jötteket. Van egy ilyen felvett, szomorú tekintetük. Hivatalból szomorú. Az egyik nagyon vékony volt, fekete bajusszal. Szívós ember. Volt egy méla tekintetű, a harmadikról csak az látszott, hogy volt ott egy harmadik.
Móni és a gyerekek már a koporsó fedele mellett álltak. A fedél nyitva volt. Henrik szeme várt két sírás közt, az anyja nem sírt. Meg sem rezzent. Toszka puszit adott Móninak, és arra kérte, vigyázzon magára. A temetés lezajlott, a trombitás a zenekarból örült, hogy Toszkával végre találkoztak, de kínos is volt temetésen így örülni, ezért csak annyit mondott, hogy találkozzanak, de ne ilyen alkalomból. Az asszonyok sírni kezdtek szép sorban. Toszka inkább megkönnyebbülést érzett, örült, hogy unokahúga felszabadult.
Toszka nővére késve érkezett. Mosolyogva jött a tömeg közé a koporsóhoz, mindenkinek bólintva köszönt. Amikor leengedték a koporsót, már ő is sírt, de leginkább az idős asszonyok. Mindenük sírásra volt bekészítve, mint mikor strandra megy az ember, és úgy öltözik, hogy tudja, vizes lesz. Siratták először Gyurit, majd az itt maradt Mónikát és fiait. Ezután volt egy kis gondolatmentes szakasz, majd mindenki magára gondolt, hogy ő is meg fog halni, és ekkor kezdett sírni mindenki. Mindegyik temetéssel egyre könnyebb elfogadni a halált. Minden ember halálában meghal belőlünk is egy darab. Talán ez fáj a legjobban. Ezért megyünk ki a temetőbe, hogy átéljük ezt a fájdalmat. Magukat siratják egy idő után a halott leple alatt.
Toszka nem szerette ezt a félelmet. Nem szeretett semmit, amit a félelem generál. A temetés volt neki a legerősebb bizonyíték arra, hogy az emberek nem tudják elfogadni a halált.
Aztán mindenki jól kisírta magát és megkönnyebbülten hazamentek. Toszka apjával és anyjával a szomszéd falu felé vette az irányt. Ott született édesapja, és ott él Csontos Feri bácsi, a barátja, a borbély. Egy ideje csak nála vágat és borotváltat. Korábban még lejött egyedül kocsival, de mióta rosszabb lett az állapota és gyalog is eltéved, nem jöhet le, csak ha valaki lehozza.
Hova megyünk? – kérdezte megint Toszkától. Lengyelbe. Megyünk a Feri bácsihoz hajat vágni. Az apja nem szólt, csak kapaszkodott Toszka mellett és nézte a kocsi alá gyűrődő utat. Elhaladtak az Újlengyel tábla előtt, aztán végig a főutcán. A kocsiban csend volt. Elértek a borbély háza elé. Toszka anyja kiszállt, és bement a kapun. Ő segített az apjának, majd bementek utána. A ház üresnek tűnt. A hátsó konyhába kopogtak be. Feri bácsi felesége jött ki, nagyon megörült, majd előre kísérte őket a fodrászatba.
Egy régi borbélytükör lógott a szoba közepén, az ablak mellett, ami a főutcára nézett. Világos volt. Borotvafenő bőrszíj, pamacsok, régi pengék, mellette kis mosdó, szappan, fehér törülköző. Csend volt. Egy tévé állt a sarokban, benne brazil szappanopera villogott, elnémítva. A tévével szemben Feri bácsi feküdt egy sezlonyon. Épp akkor ébredt fel. Mellette kis asztalon üvegbe kitöltött fehérbor, szódásüveg és egy üres pohár. Csontos Feri bácsi épp úgy nézett ki, mint Toszka gyerekkorában. Piros fej, a homlokán nagy piros folttal, kopasz fejtető, amire néhány tincs keveredett. Furcsa élénk szürkéskék szem, vibráló rezes cérnahang. Csontos Feri bácsi köszöntötte őket, úgy együtt mindenkit, külön nem. Toszka apja gépiesen beült a székbe, Feri bácsi felvette a fehér köpenyét. Egymáshoz szinte nem is szóltak. Öreg barátok. Mintha kézen fogva öregedtek volna meg. Feri bácsi borotválni kezdte Toszka apját, akit Lacinak szólított. Toszka gyerekkorában sokat volt itt Feri bácsi fiával, a Ferikével motort bütyköltek. Egyedüli gyerek volt a Ferike, Toszka nem volt annyira jóban vele, talán a szüleit jobban szerette. Feri bácsi mindig meghívta a szomszéd kocsmába egy vizes fagyira, míg ő ivott egy fröccsöt. Ilyenkor Toszka a kocsmában úgy fél órára egyedül maradt, bámulta a rexezőket, vagy a poharazó férfiakat, nézett ki az ajtón a meleg nyári napba és nyalta a fagyit.
Csontos Feri bácsi végzett, ekkor sem mondott semmit Lacinak, csak levette róla a lepedőt, és lesöprögette. Nincs már mit mondaniuk egymásnak, meg nem is beszélnek könnyen, nehezen találják a szavakat és a gondolatok is elég kuszák. Az apja átnyújtott egy ezrest. Elbúcsúztak.
Visszaültek a kocsiba. Az apja intett, hogy a falu vége felé menjenek. A régi házukat kereste. Elmentek mellette. Toszka apja nem vette észre. A sarkon megfordultak. Az apja menni akart tovább, anyja határozottan mondta Toszkának, fordulj meg, fordulj meg, itt nincs már semmi. Visszafelé észrevette a házat az apja, és meg kellett állítani a kocsit. Kiszálltak. Az apja szó nélkül nézte az átépített épületet. A kerítés még a régi volt, ház előtt árok, ahol nagy nyári viharok után állt a víz és a többi gyerekkel együtt benne fürödtek.
Laci itt már mások laknak. Gyere, menjünk. Szólt megint Toszka anyja ki a kocsiból. Visszasegítette az apját, aki zavarodott volt, de nem sírt. Hazahajtottak.
2011-08-14
Kollár-Klemencz László
{jcomments on}
