A sünmese tovább szusszan, mocorg, araszol az avar alján. Olvasd, ha víg vagy, olvasd, ha bánatos, olvasd, ha szúr az oldalad, s akkor is, ha fültövön bök a kacagó napsugár, csiklandva cimpát, nyakadon pihét. S ne csak magadnak olvasd – keress gyorsan egy gyereket, és neki, vele olvasd a sünfiú esetét, hogy mosolygós legyen a napod.
A magányos sünfiú
Alighogy lehunytam este a szemem, álmomat csapatnyi víg sün töltötte be szertelen. Szólt a gitár, zengett az ének, semmi sem vethetett véget az örömzenének. Ott volt minden ifjú tüskés, ki megérezte a tavaszt, s azt se bánta volna, ha a vad tánc inat szakaszt. A gitárt egy sünleány pengette, gombák árnyékában ülve, míg barátja, a szakács, pogácsát szolgált fel frissen sülve. Piros nyakkendő röppent egy sünfiú nyakában, s úgy táncolt e legény, mint kinek rugók rejteznek mindkét lábában. Kedvese kék ruháján fehér virágok sora, fürge talpa alól magasra szállt a földnek pora. Kissé távolabb, a rét szélén, egy másik párocska állt szerényen. Egyikük vadászsün, a morc fajtából való, rajta zöld kalap és lombszínű zakó. S bár ő folyton a vadont járja, magányosan cserkészve a vadat (vagy inkább almát, makkot, s mi még útjába akad), most, lám, apró kezébe valahonnan egy szép virágcsokor akadt. Azt nyújtja a sünleánynak, ki reá pirulva pillant, s a két szerelmes szempár így titkon összevillant.
Kacagás, kuncogás, zsivaj és zene tölti be a rétet, én meg csak ámulok, mint a bamba tulok. Azután látom ám, hogy mégis akad egyetlen süni, kinek lekonyulnak szomorú tüskéi. A gombák mellett áll ő, párja nem akad, s úgy tűnik nincs ínyére a tánc, sem a finom falat. Ruhája sem hímzett, csak egyszerű zöld s piros, mint ki dolgozni jött, s így a tánc néki tilos. Eltöprengve nézi, csak nézi a többieket, s szája már-már görbül, cseppet sem nevet.
Ki lehet ő, és mit keres az erdei réten? Miért tartja szomorú szemét az erdei népen? Álmomban közelebb osontam hozzá, mint láthatatlan felleg, hogy megtudjam titkát, mit buksi feje rejtett. S biz’ sikerrel jártam, mert a búskomor süni magában motyogott, s én kihallgattam halk szavát legott.
Ezt sustorogta:
– Milyen jó nekik, hogy együtt játszanak. Bezzeg én, a bús, magányos alak, egyedül vagyok, mint az elhullott tüske, mert a bálba (hiába hívtam) nem jött el velem a Böske!
Megértettem végre, mi bántja szegényt, s mivel saját álmomban én vagyok az úr, elhatároztam nyomban konokul, hogy segítek rajta. Az egyik gomba akkor nyomban szépséges sünleánnyá változott, pördült egyet, s kézen fogta a magányos sünfiút, kinek szája a mosolytól egyből a két füléig futott. Táncoltak és pogácsát majszoltak eztán hajnalig, s nem láttam többé álmomban olyan sünfiút, ki magányosan szomorkodik.
Folyt. köv.
{jcomments on}
