Beszoktatás van. Kicsit viszolygok a fogalomtól, mert belső hallásomban valamiért rémesen hasonlít a beetetésre. De ez a hivatalos terminológia – beszoktatás, vagyis a gyerek fokozatos akkomodálódása a bölcsőde szociokulturális teréhez. Máténak már múlt héten mondtam, hogy mától akkora buli meseházba fogunk járni, amekkorát még sose látott. Ami ugye, beetetésnek kevés, kedvcsinálónak viszont elég. Sok gyerek, játék, hancúr, szánsájn.
Na, ehhez képest rémülten kapkodtam itt reggel, hogy ki ne felejtsek valami fontosat, pelus, törlőkendő, cserepóló, zokni, játszócipő… Rémületemnek természetesen nem ez volt az igazi oka, hanem hogy most hogy kell nekem viselkednem, hogy neki ne legyen nehéz. Legyek könnyed és laza, vagy aggódó és féltő? Mivel azonban én se tudtam egészen pontosan kivel és mivel fogjuk tölteni az időt, lazára vettem. Majd hozzák a körülmények, azok mindig úgyis hozzák a megfelelő szerepet, majd szépen felöltöm útközben.
Heló, sziasztok, megjöttünk. Átesünk a cipőkön, be a játszószobába. Ha nem lennék rövidnadrágban, Máté a szoknyám mögé bújna. Érthető reakció, nem rángatom, csalogatom, hogy ezt nézze meg, mekkora játékok, lovacskák, ésatöbbi. Aha, néz, kukucskál, mosolyog, nem veti bele magát. Mindent alaposan felmér. Az érdekhálózatokat szinte a bőrén érzékeli. Ki melyik játékra van éppen rácuppanva, kinek mi létfontosságú az adott pillanatban, majd szépen elvesz egy játékot, és elkezdi ki-berámolni a benne levő tartozékokat.
Közben a szoba különböző pontján zajlanak a különböző intenzitású szociális viszonylatok. Épülnek, bomlanak, átrendeződnek, stabilizálódnak és szétrobbannak. Ez utóbbinak egyik szekvenciája az, mikor Panka alaposan beleharap Lilike karjába, fogainak nyoma percek múlva is jelzik az érdekérvényesítés gyermeki erejét. Máté szöszmötöl boldogan. Kicsit talán ijedten szemléli, ahogy nevezett Panka nem sokkal ezután véresre karmolja Blanka arcát egy homokozóbeli incidens kapcsán. Én a háttérben szurkolok, csak evezzen szépen, konfliktusmentesen a szocializáció mélyvízében. Evezget.
Arra viszont már igen érzékenyen reagál, mikor Niklas (sic!) szőranyának tekintve elkezdi a nadrágszáramat különös gonddal simizgetni, szüntelen anyanya mantráját ismételgetve, miközben szórakozottan turkál az orrában. Visszasimizem, ráteszem a sapkáját, kicsi rokker, anyád jön majd, mihelyt tud. Miért, mit mondasz? Hidd el, mihelyt tud, eljön érted. Nem hazudsz, és talán biztosítod is az anya feltétlen szeretetéről és nem szűnő ragaszkodásáról. Vagy nem? Miért érzem úgy, hogy ez szánalmasan kevés?
Ahogy telik egyik nap a másik után, egyre jobban meg vagyok győződve a nevelők fontosságáról. Például ne legyen már döglött hal-kézfogása. Énekeljen picivel többet, mint én, aki ugye, csak beszoktató anyuka vagyok, mégis ezek szerint gyengébb az idegzetem, és mikor ebédnél már a szék lábát is le akarják szerelni, belekezdek valami harangos énekbe, épp kitalált bugyuta mondókába, mire azonnal mélységes csend lesz és egy csomó lelkes tekintet tapad rám. A mondókám majdnem a torkomon akad, de azért nyomom tovább, be-te-szünk-a-po-cink-ba. Nevezett nevelő meg néz, mondjuk. Hogy hülye ez, vagy mi? Én is nézek, csak én belül, hogy anyu, hát ez mondjuk, neked kellett volna eszedbe jusson, bocseszka.
Emellett látni, hogy Lilike a vízivás elutasításával tüntet, Niklas a vizeletét tartja vissza görcsösen, míg amaz meg direkt kiengedi, Panna hatalmas sallerekkel gyakorolja az érdekérvényesítés összetett művészetét. Máté meg rágja a kezét, és igyekszik azonnal eltűnni, ha konfliktus bontakozik ki körülötte. Egyetlen drámai erejű megnyilvánulása van – jól célzott rúgásokkal próbálja tőlem távol tartani az egyre jobban tapadó Niklast.
Az élet harc, sajdul belém a nagyanyám, itt, a bölcsiben, ahol én csak drukker vagyok.
{jcomments on}
