Dimitrov gyermekei
– avagy amikor farkasszemet néztünk a NATO-val
A tábor a bolgár kommunista hős nevét viselte, az ő szoborba öntött portréja magasodott nap mint nap mindannyiunk fölé, ugyanazokban a méretekben, amelyekben Osztapenko és Steinmetz kapitányok is őrizték Budapestet. A helyszín „nemzetközi ifjúsági táborként” volt definiálva (nemzetközi alatt természetesen a szocialista országok polgárai értendők), amely tény meglehetősen lelombozta anyámat, lévén, hogy emlékei szerint a turisztikai irodában még szállodáról beszéltek. Amikor beléptünk a szobába, és megláttuk a penészes, foltos, hiányos vakolatú falakat, a repedt ablaküvegeket, a ragacsos pévécé padlót és a lógó konnektorokat, első reakciója az volt, hogy azonnal menjünk haza.
Ez természetesen nem volt kivitelezhető. A repülőgép éppen egy héttel később indult velünk vissza, addig ki kellett tartani. Különben is: nyaralni jöttünk, nem azért, hogy hazarohanjunk az első csalódások után. Apám igyekezett nyugtatgatni, arra intvén, hogy inkább a természet szépségeire és a nyár örömeire fókuszáljon, ne a kétségkívül meglévő hiányosságokra, ám anyám a hét nap alatt egy pillanatra sem tudott megbékélni a körülményekkel. Bennünket nem zavart különösebben sem a kosz, sem a folytonos hangzavar, a nyüzsgő tömeg, a sorban állás a menzán, az alumínium tálcák és evőeszközök, a billegő lábú székek és asztalok – mindez kicsit azt az érzetet keltette, mintha egy kollégiumban lennénk, vagy egy úttörőtáborban. Sőt – replikázott anyám –, ez az egész nem csupán hasonlít, de legalább egy, ha nem két fokkal rosszabb az otthoninál. Amikor aztán az egyik vacsoránál egy jókora szálka megakadt a torkán, végképp elege lett: fölpattant az asztal mellől, és elrohant valahova. Lefekvésig nem is került elő.
A tenger sok mindenért kárpótolt. Gyakran nem is mentem bele, egyszerűen álltam a partján, és áhítatosan néztem a végtelen, beláthatatlan vizet. Nem hallottam a fürdőzők kacagásait és önfeledt sikongásait sem, csak a hullámokat láttam, és a messzeséget, amely túlnyúlt a látóhatár szélén, és úgy tűnt, mintha soha nem akarna véget érni. Amikor a szüleim unszolására hébe-hóba mégis rászántam magam arra, hogy megmártózzam a habok között, akkor se a játékra, a labdára, a matracra figyeltem, hanem egyesülni, találkozni akartam ezzel a háborgó és szeszélyes őselemmel, hallgatni a morajlását, és megadóan tűrni, ahogy körbenyaldossa vézna testemet. Úgy tekintettem a tengerre, akár egy uralkodóra, akinek föltétlen a szolgája tudnék lenni, és sajgott a szívem amiatt, hogy ennyire messze van tőlünk.
– Hatévesen ülök először repülőre – jelentette ki öcsém a nagycsoportos óvodások rátarti bölcsességével, amikor beszálltunk a TU-154-esbe.
– Én pedig harminchat – mondta apám.
Sima út volt. Mindnyájunkban volt némi félsz („Legföljebb egyszerre halunk meg” – jelentette ki apám az indulás előtti este), de az élmény hamar elfeledtette. Alattunk fodrozódtak a felhők, fölöttünk kéklőn ragyogott az ég, s valahol, talán nem is messze tőlünk, tűzött a Nap. Amikor áthatolhatatlan, csipkés felhőréteg takarta el előlünk a földet, apám lefelé mutatott, és közölte, hogy az ott a Kárpátok.
– Most repülünk Erdély felett – s hangjában különös ünnepélyesség csengett.
A burgaszi repülőtérről régi típusú, farmotoros autóbusz vitt a Primorsko melletti Dimitrov-táborba. A hét nap egyikén bezarándokoltunk a városkába. A tábor kapujától utánfutós traktorok vártak a kalandvágyókra – hasonlóan néztek ki, mint nagyapám általam is vezetett lengyel gyártmányú jószága. Simlis sapkás, barázdált arcú öregemberek ültek a kormány mögötti műanyag üléseken. Pár leva fejében fölkapaszkodhattunk a platóra – ami odahaza tiltva volt -, és majdnem egy óra zötykölődés után megérkeztünk Primorskóba. Sok látnivalót nem nyújtott – négyemeletes panelházak sorakoztak egymás mellett: olyasfélék, mint nálunk a szovjet laktanyák melletti lakónegyedek, azzal a különbséggel, hogy karnyújtásnyira tőlük hullámzott a tenger.
Apám a főtéren észrevett egy dollárboltot. Odahaza is volt ilyen, különleges, márkás dolgokat árultak bennük, amit más üzletekben nem, és kizárólag valutával lehetett fizetni értük. Arra szolgáltak, hogy az állampolgár a nyugati turistaútról hazatérve ott verje el maradék schillingjét és márkáját. Bementünk. A polcokon TDK kazetták, Donald kacsás rágók, Marlboro cigaretták, valamint két sztereó rádiósmagnó. Az eladók épp csak egy pillantást vetettek ránk, nyilván tudták, hogy mi is olyanok vagyunk, mint azok többsége, akik betévednek ide: a kíváncsiság hajtott. A vágy, hogy lássunk nyugati árut. Itt azonban – észrevételezte apám – csupa olyan dolgot lehetett kapni, amit odahaza a rendes üzletekben.
Egy másik napon hajóval kirándultunk, délre, a gyümölcsnemesítéseiről híres szovjet akadémikus nevét viselő Micsurin faluba. Hajó helyett talán célszerűbb teknőnek mondani azt a motorral fölszerelt vízi alkalmatosságot, amit a nyílt tengerre érve úgy dobáltak a hullámok, hogy a bolgár legénységet leszámítva mindnyájan azt hittük, hogy rögvest fölborul. A magyar turistacsoport egymás kezét markolászva szorongott a padokon, és aki nem sikítozott, az a víz fölé hajolva hányt. A hajót vezető két bolgárnak a szeme se rebbent. Megváltásnak számított, amikor végre partra értünk Micsurinban, noha kikerülhetetlen rémségként még várt ránk a visszaút. A falu különben csodálatos virágágyásoktól pompázott. Ezeknél azonban sokkalta inkább fölkeltette az érdeklődésünket az, amikor idegenvezetőnk – egy jókedélyű, napbarnította arcú, mokány férfi, aki a budapesti indulástól kezdve folyamatosan egy ITALIA feliratú matricával ellátott napszemüveget viselt – dél felé, a távolba mutatott, és azt mondta:
– Hadihajók.
Meresztgetnünk kellett a szemünket, mire megpillantottuk a horizont szélén sorakozó szürke foltokat. Akár valami kerítés, elzárták abba az irányba a tengeri utat.
– A törökök – tette hozzá olyan büszkeséggel az idegenvezető, mintha valami köze lenne hozzájuk.
Megborzongtunk. Törökország NATO-tagállam. Vagyis az ott az ellenség. Onnantól fogva hősként tekintettem arra a Micsurin kicsiny kikötőjében himbálózó, vörös csillaggal ékesített bolgár naszádra, amely farkasszemet nézett az agresszióval fenyegető kapitalistákra.
Visszafelé nem háborgott annyira a tenger, vagy mi szoktuk meg valamelyest, az utazás legalábbis sokkal nyugodtabban és békésebben telt. Mielőtt partot érvén leevickéltünk volna a himbálózó teknőről, őszinte elvtársi szívélyességgel szorítottuk meg a derék bolgár tengerész kezét. Elindultunk otthonunk, a mindig harsány, ezernyelvű tábor felé. A kapuból a hős Dimitrov most is csöndes büszkeséggel figyelte gyermekeit.{jcomments on}
