Nem akarok felvágni, de Máténak végre van saját ágya, vége az ágybetétes csövezésnek. Igaz, hogy azóta megszaporodtak az éjszakai vándorlások, de hát, egyszer csak megunja, hogy állandóan lemászik, ajtót kerül (vagy nekimegy), átcaplat, felmászik, elhelyezkedik, és beszunyál újból. Én max. 2 alkalom/éj vagyok hajlandó vándorolni. A harmadiknál már csak kinyújtom a kezem, felsegítem az ágyunkba, dobok rá némi paplanmaradékot, és kész. A többit oldja meg maga. És közben nem nyitom ki a szemem, tocsogok az álmok levében.
Hanem arra igazán érzékeny vagyok, mikor hajnali fél hétkor arra ébredek, hogy atyaúristen, mekkora a csönd. Ösztönösen felugrom, kisgyerekes házban a csönd nem jelenthet semmi jót, különösen, hogy halvány sejtésem van egy hat órai gyerekmatatásról, ami azt jelenti, hogy ébren lehet, a lakás valamelyik zugában, valahol, valamit csinál. Valami nagyon csendeset = veszélyeset. Szóval, ki az ágyból, ész nélkül, lóg a csipa a szememből, és azt kell látnom, hogy az én drága kisfiam kikerekedett szemekkel áll egy fénylő rajzszög-mező peremén, és nem tudja eldönteni, hogy az, amit lát, szebb-e vagy veszélyesebb. Csodálja csak, vagy belegázoljon? Még a hezitálás mozzanatában sikerült elkapnom. És gyűrten, kábán a hajnali ijedelemtől, fél lábbal az égre kalimpálva szedegetem a sok szar rajzszöget, mint galamb a tiszta búzát. Fél hétkor!
Nagyon meg tud viselni. Legalább fél nyolc legyen, az istenért!
Szóval, veszélyesen élünk, veszélyesen alszunk. És a játék sem mindig veszélytelen, mert a szivacskockáknál valamilyen okból jobban kedveli a fa építőkockákat, és nem tudom, de simán negyed kilós építőkockákat gyártanak mostanság, és nem tudom, de meg is vettem neki ezeket. És akkor mondjuk, áll fölötted egy ilyen negyed kilós farönkkel, és úgy billegteti a kezén. Hogy vágja hozzád, vagy ez most azért mégse lenne illendő. Mert a dobigálás szenvedélye tombol éppen a drága gyermekben. És fürdéskor oké, hogy vízbomba, meg gumikacsa, de egy ilyen súlyos farönk azért tiszta életveszély.
A szívemnek legkedvesebb mégis a Papucs és kavics című performansz, amihez két kínai, kerti papucs és néhány összelopkodott díszkő szükségeltetik. Ülök a lépcsőn és ámulok. Kezemben a fényképezőgép, és drukkolok, nehogy kiszúrja, hogy veszem. De szemmel láthatólag nagyon elragadja a szenvedély, nem érdekli, nincs benne szemérem.
Miután kifújja magát, felpattan a tologatós járgányára, és kibiciklizünk a strandra. A lába még nem ér le a földre, a pedálig pedig még nem ér el, ezért csak a kormányzás feladata marad rá. Na, most nem részletezem, milyen, amikor a biztonság kedvéért az első kerék megemelésével kell tologatni a pulyádat le a dombról, fel a dombra, de azért határozottan fejlődött. Ha beállítom a kerékirányt, képes tartani egy utca hossznyit. És az már sok. Trónol nagy büszkén a bicaján, és mindenkire vigyorog. Neccesebb, ha fél kezében kekszet majszol, mert akkor fél kézzel támaszkodik a kormányon, nézgelődik, autók, motorok, és értelemszerűen első kerék emeléssel haladunk. De halaaadunk!
A strandon ledobjuk magunkról a sok cuccot, és bele a népbe. Elvegyülünk. Ő egy szál kukiban, én
decensebben azért. Úszunk, sétálunk, szórjuk a homokot. Este még egy kis fociedzés apával, villámláb a labdánál, és megy, és viszi, és rúgja, és vezeti, góóól!!!
És akkor azt mondja meg nekem valaki, hogy lehet, hogy ilyen strapás nappal a háta mögött, pár óra szunya után rájön a vándorolhatnék, és boáááá, baabaabaaa, áááá, mászik, caplat, kapaszkodik?
{jcomments on}
