Kiosztották az augusztus 20.-ai kitüntetéseket. Mindenki átvette, fogadta a gratulációkat, aztán hazament és nézte a kitüntetést, és azt gondolta, hogy elérkezett az igazság pillanata, elismerték.
Mert szeretjük, ha elismerik a munkánkat, mert így az már nem hiábavaló volt. És ez természetes. Egy ideig.
Én most éreztem először igazán mélységesen azt, hogy a kitüntetés a hiábavaló.
Ültem a konyhában, besütött a lebukó nap, és szürcsölgettem a mentás koktélomat, amikor bemondta a rádió, hogy például, kik kaptak kitüntetést. És az évente megismételt hír szövege mögött valami hihetetlen üresség támadt, mint amikor a magasba vezető lépcső mellett megszűnik a korlát. Űr támadt, ha nem szakadék, amit képtelen bármilyen elismerés betölteni.
Kint áttetsző szőlőlevelek és vállas szőlőfürtök égtek a fényben, és zavarba ejtő nyugalommal szálltak az égen a gémek, és innen már nem hihettem azt, hogy rajtam kívül más értékelheti a munkámat vagy az életemet. Nem vagyok többé bekerítve, nem vagyok kihasználva, és nem várok semmit. El vagyok engedve.
Régebben szorgalmasan följegyeztem az életrajzom új állomásait, amelyek díjakat, ösztöndíjakat és egyéb apróságokat tartalmaztak.
Az utolsó bejegyzésem az, hogy megkaptam a Balaton-átúszásért járó ezüst Balin-próba díjat, amit még tavasszal az uszodában teljesítettem 3000 gyorsban. A fölszabadulás különös pillanata volt, amikor összevetettem ezt az irodalmi és művészeti díjakkal. Szembenéztek egymással. És a Balin díj huncutul mosolygott a többin. Mert a Balin díj tudta magáról, hogy mérhető eredmény van mögötte, hogy amikor vízbe szálltam, csakis rajtam múlott, hogy 1 óra 25 perc alatt teljesíteni tudjam a távot. De hol vannak ehhez képest a művészetek, az irodalom és állami elismerések díjai? Ilia tanár úr hetvenedik születésnapján ajándékozott meg egy mondattal, amit azóta bármely nagyság mércéjéül használok.
„Az idő nem érdem.”
Az államnak nem elismerni kell, hanem ismernie kell annak útját és módját, hogy biztonságos és perspektívákra alkalmas környezetet rajzoljon. De ez már politika, és annak tárgyául esni nem akarok.
Szeretem a makacs és önfejű pogány embereket.{jcomments on}
