Sütött a nap és mennyei béke terült szét az őszi tájon.
Néhány éve nyaranta is jövök néhány napra.
És alapvetően nem változott semmi: a nap süt, és Tomaj meg tud maradni békés kis falunak.
Persze reggel és délelőtt van egy kis sürgés-forgás. A „cityben”, ahol – így tartja a szájhagyomány, nem ellenőriztem sehol: – Közép-Európa legnagyobb bazalttemploma áll, jönnek-mennek a népek. Az ABC is Bazalt névre hallgat, ami még egy hatéves kislánynak is szöget üt a fejébe: hiszen nem is lehet benne bazaltot kapni, mondja. Aztán meg azon szórakozunk: mit csinált? Hát bazalt!
Ezzel a téma nagyjából ki is merült, szerencsére akad más látnivaló is. Ott van például a tűzoltóállomás: feltűnik, hogy legalább két garázs nyitva áll délelőttönként, tűzoltók serénykednek a piros autók körül, mintha csak várnák, jöjjön már a riasztás. De szirénázva oltani vágtató tűzoltókocsit még nem láttunk soha.
Holott hőség van, a tomaji strandon hamar megkap a nap, ha nem vigyázunk. Úgyhogy jöjjön inkább egy jó kis hosszúlépés. Velős pirítós. A csudába is, ez a strandfíling igazából harminc év alatt sem változott: gyep, törülközők, félig pucér testek, ki bronzbarna, ki pirospecsenye, ki tejfehér. Népsport, pardon, Nemzeti, Magyar Nemzet, Népszabi, és keresztrejtvény minden mennyiségben. Elszórtan német rikoltozás, Papi, Mami…, Hörst du nicht? Be a vízbe és aztán újból a büfésor. Fahéjas palacsinta, főtt kukorica. Egy pohár sör. Kérem szépen.
Kitanulom, hogy visszafelé, egy kis badacsonyi kerülővel Tomajba is a római úton tér meg az ember. Ez a felső út, fölötte már csak a hegyre felfutó szőlők vannak, fehéren villogó présházak, a Kisfaludy- és a Szegedi Róza-ház. És a pincék. Termelői bor eladó. És igen, hajlamos vagyok azt érezni: az a bor, ami itt terem, ilyen környezetben, csak jó lehet. Rizling, Szürkebarát, Kéknyelű, rozék. Beugrik a csomagtartóba egy kétliteres butykos.
Lassan gurulunk a római úton, mert itt csak így érdemes, a fürdőzés végeztével. A nap már laposan tűz, a fények aranyságára mázolják a falakat és a tetőt, mintha egy Udvardi Erzsébet-szárnyasoltárba akarna beilleszteni minket. Elhajtunk a hófehér hajú festőnő háza előtt, ahol sok éve vendégeskedtünk egyszer, apám még élt, udvarias beszélgetés zajlott egy kellemesen hűs szalonban, a gyerekek feszengtek. Aztán valahonnan, a belső szobák egyikéből előjött egy sudár lány, ő is bemutatkozott, Habsburg valaminek hívták; mindenkinek ez tetszett a leginkább, egy Habsburg!
A római út pontosan a tomaji főtérre visz, újból a bazalttemplom, aztán jöhet a további kacskaringó a kis utcácskákon Káptalantóti felé, a házhoz.
Nem is kell több bíztatás. Fent, a hegy magasában lelünk rá – tessék figyelni: – a Thomay pincészetre. Nem bánjuk meg, mert bár egy – állítólag – délelőtt 11 óra óta ott ivó társaság meglehetősen hangos, különös kiszolgálásban van részünk. A nevezetes „tanyán neveltek” állatokból kiváló paraszttál kerül elő, isteni májassal, omló stifolderrel, tömött fehér kenyérrel, míg a kicsit mosolygni való nevű Thomay borokat is végigkóstoljuk. Egy egész család jön-megy, serénykedik a vendégek körül, a mi „pincérnőnk” a 8-9 éves Virág, míg a nagyobbak a pincébe is le-leszaladnak; valaki jelzi is egy idő után, némiképp aggódva, hogy az elázott banda odalent csapra vert néhány hordót, és most – szó szerint – dől a lé… Ez az egész egy bizonyos Magyar Rafael álma és műve, hat hektáron, lépcsős műveléssel próbálkozik (szerény hozzáértésünk alapján nem sikertelenül); mindezt azonban testvérétől, Elemér úrtól tudjuk meg, mert a gazda a pincében gondoskodik a vendégekről, amitől nyelve forgása este kilencre már kissé nehézkessé vált.
Végül csak a borért kell fizetni, a fatálakról befalt mennyei falatok a baráti vendéglátást voltak hivatottak reprezentálni. Ahogy gurulunk lefelé a hegyről, egy kidőlt atyafi fekszik az árokban, kiszállunk, ajánlván a segítséget, de csak legyint, ugyan már, pont jó így neki.
Ha este bor, reggel vásár. A Káptalatóti utáni füves-bokros-ligetes placcon külön kis falu épült az utóbbi időben, és újfent megállapíthatjuk: van itt minden.
Veszünk fügét, barackot, mangalicakolbászt, nagyon magos kenyeret és zsemlét, paprikakrémet is. Mire megjön az igazi meleg és a tömeg, mi már vidáman rúgtatunk a kocsihoz.
Aztán a vasárnapi, teraszon elköltött ebéd után a távozás. Egykettőre a déli partra érünk, mutatom a hat évesnek, ni, ott voltunk szemben, az a Badacsony.
Teljesen logikus, hogy ezt kérdezi: – És mikor megyünk vissza?
Hallgat, aztán kiböki: – Akkor jó.
Tényleg: akkor jó lesz.
(A felvételek a szerző képei)
{jcomments on}
