Fantasztikus ez a láb: csupa csont és bőr, semmi lerakódás vagy püffedés a lábfejen vagy a boka körül, a talp sima, hibátlan a bőr. Feszes és finom. A lábujjak hidegek. Kicsit nyurga az illető, és ifjú – talán azért. És melankolikus is, mintha a feje csak imbolyogna a hátgerincen, de nincs igazán összeköttetésben vele. Sápadt arcú. A fellegekben jár, igen, ez a helyes kifejezés. Nincs jelen. De most majd lehozom a földre, és talpra állítom ezt az angyalt. A jobb láb artikulációjával kezdem.
(Martin Larsson fényképe)
Arra kér, hogy csókoljam meg a lábát. Azt nem szoktam. Felül az asztalon, és derékból előrehajol a bokájához, mint valami gumibaba vagy jógi, és megfogja a kezem. Ezerszer láttam már, hogy végződnek az ilyen pornófilmek, de nem akarok melodrámát, és a szemébe nézek. Azt próbálom elérni, hogy ő jöjjön le a földre, hogy ő szálljon magába, erre én nem tudom levenni a tekintetem róla.
– A klienseimmel nem szoktam viszonyt kezdeményezni – mondom nagyon szakszerűen főképp magamnak.
Visszafekszik. De amikor a prosztata zónájához érek, azt hiszem, erekciója van. Fantáziál. Rászorítok a mellékvese pontjára, olyankor az ember éles fájdalmat érez a talpa közepén. Ő is felszisszen, hogy az mi volt, de megnyugtatom, hogy csak a mellékvese, és ne aggódjon, mert ez mindenkinek a gyenge pontja. Kacag.
Ennek itt nincsen semmi baja, csak túl hamar nőtt fel. Nem volna jó a szex vele, mert tapasztalatlan, és hamar elélvezne. Talán még meg is ijedne önmagától, hogy milyen hamar! Szégyellné. Elszaladna. Megutálna. Szerintem szűz. Ez egy szűz lábai. Nagyon vonzóak, mert ha az ember rátalál a megfelelő pontokra, azok, mint egy szelep, működésbe jönnek, és a páciens rákapcsolódik a saját friss, szűzi energiáira. Ezeket a szelepeket nyitogatom, és azt hiszi, hogy kívánom.
Hallom a halk nyögdécselést, amikor az arcüreg pontjait nyomom. Kérdem, volt-e megfázva mostanában. Nemleges a válasz. Aztán kiderül, a fül pontjainál még nagyobb a baj. Rákérdezek: tinnitusz? Az, igen. Finoman masszírozni kezdem a területet, míg a másik kezemmel támasztom a lábat, és hagyom, hogy élvezze a fájdalmat.
– Ettől majd elmúlik!
(…)
Amikor befejezte a könyvet, és azt becsukta, vette csak észre, hogy a kávéja teljesen kihűlt. Elfelejtette meginni. Elmosolyodott, lerakta a könyvet a kisasztalra, csak a könyvjelző maradt a kezében, azt forgatta-pörgette az ujjaival, mint valami motollát – ahogy az öregek forgatják a hüvelykujjaikat az összekulcsolt kezek fészkében. Kinyújtózott, s fölállt, hogy új kávét töltsön. A könyvjelző a könyvön landolt: s a két láb ott lóbált tovább a könyv gerincén. Új könyvre várt. Helyre akart kerülni. Funkcionális akart lenni megint, hasznára valakinek, mint a jó dizájn.
(Szokatlan könyvjelzők a Honey Case-től, az oldalra a Designpumpa hívta fel a figyelmet)
{jcomments on}
