Ezt a szöveget egy képzeletbeli barlangban a legjobb olvasni. Vagy A torinói ló világvégi viskójában. Amott, Tarrnál az egyetemes pusztulás, emitt, Györénél a csontváz jelenléte. Nem bomlik le, minden időt túlél, dacol az elmúlással, a megsemmisüléssel.
(Fotó: Révai Sára)
Visszatérés az idők kezdetéhez, a regény-műfaj csírájához, a civilizáció előttihez. És a középkori krónikák szenvtelen eseményfelsorolása is felidéződik: az a kor, amikor a egyénileg megélt élet-lenyomat, a saját idő, saját halál nem szakadt még ki az egyetemesből.
Györe szövegében individuumok szerepelnek, térbe és időbe feszítve. Név, születési hely és évszám, halálozási idő, hely van csak feltüntetve. Valamint még egy krónikás adat: a kapcsolódások. Fontos megemlítenie a névtelen szerzőnek, hogy ki-kinek a párja, hiszen csak a reprodukálhatóság lehetősége teremt esélyt arra, hogy a lét folytonos legyen.
Négy generáció ismétlés – variációban előadott, folklorisztikusan időtlenné tett történetét látjuk: a folytonos nekirugaszkodás és megsemmisülés tényeit észleli az olvasó.
Azazhogy nagyon is pontos időintervallumról van szó. A tizenkilencedik század végétől napjainkig tartó, mintegy százharminc év. Valóságos epikai lávafolyam lehetett volna belőle.
Akkor miért ez a pusztulás utáni, az epikus csontváz-forma? Mindössze két ténybe kapaszkodhat az olvasó. A csontváz egyetlen egészben maradó, ép része a koponya, minden más elemeivé esik szét.
A szöveg elbeszélője, a koponya vallatóra fogható, mert jelen van.
Ugyan diszkrét és szűkszavú, de az olvasó keresi és felismeri őt. A négy generáció történetét szikáran meséli el. A dédanya, a nő, a nagy újrakezdő és túlélő alakja foglalja keretbe a szöveget. Az írás utolsó mondatában az egyes szám harmadik személyűről első személyűvé válik az elbeszélés, más szóval a narrátor színt vall, belehelyezi magát a családfába. Ezzel az elbeszélés felszívódik a történetben, megszűnik az elbeszélő, az értékelő gesztushoz elengedhetetlen elbeszélői távolságtartással együtt.
Mondhatjuk azt is, hogy virtuálisan a pusztulásra, létfeladásra mondott igent. De úgy látszik, hogy a betyár idők név-világát idéző Válint Rézihez csatlakozik a szövegbeli elbeszélő—hiszen éppen őmellé szerkeszti oda magát, nem azonosítja magát Széles Ilona fiaként, ezt a kapcsolódást rejtett utalásként hagyja benne a szövegben.
Férfi és nő bolyong és botladozik időben és országhatárokon át. Szerencsét próbálnak. A férfi (Ifj Witek Zsigmond) ide-oda csapódó vándor, a nő (Válint Rézi) pedig zarándok: neki dolga és célja van.
A következő kurta mondat a szöveg kisugárzó pontja:
„ (Ifj. Witek Zsigmond) 1904-ben St. Louisba megy, ahol megtekinti a világkiállítást”.
A férfi és a nő St Louisba utazik, külön-külön, megnézik a világkiállítást 1904-ben. Itt ismerkednek meg. Az Államokba vetődő, szerencsét próbáló vándor minden idők legnagyobb világkiállítására volt kíváncsi. Ugyanitt, ugyanebben az évben rendezik az olimpiai játékokat és a centenáriumi ünnepet is: száz éve adta el Napóleon az amerikaiaknak a települést. A világ közepére került a miszlai fiú.
Alig hihető, hogy egy ilyen nyúlfarknyi szövegbe ennyi jelentés sűríthető. Metaforikus sorslehetőség. Nem tud élni vele. Esendőségét, élhetetlenségét megemeli a St Louis szó is, a francia Szent Lajos, a lovagkirály nevét viselő város felvillantja a középkor egyik nagy formátumú kiválóságát is. IX. Szent Lajos király és felesége, Provence-i Margit együtt mentek az egyik keresztes hadjáratba. Mennyi erő és bátorság szól vissza a régmúltból és milyen kevés az erő mégis az élethez, sőt a fennmaradáshoz.
A férfi, Ifj Witek Zsigmond nem viszi semmire. Ifj. Witek Zsigmond szakadozó sorsfonala az eddigieknél még mélyebben rejtező jelzésekben is felfeslik. Az elbeszélő meglepően szószátyár, a foglalkozást körülíró, cselekvést kifejező, rokon értelmű szavakat halmoz, amikor a férfi bécsi munkáját ecseteli.
„Sarkantyúkat készít katonáknak, kengyelvasat élesít, kardokat javít, élez, forraszt, szegecsel.”
Életerő, jó fizikum, artisztikus hajlamok mind kellenek a szakmájához és meg is voltak a műlakatos Witek Zsigmondban. Sorsíve St. Louisban ér a legmagasabbra és épp itt mutatják be a magyarok azt a kovácsoltvas díszkaput, amelynek csodájára jártak. Majd a hanyatlás: elborult elméval Isaszegen, a rokonnál talál menedéket. Nem kell külön részletezni, minden: a bátorság, erő haditett, találékonyság hívószava e helybéli csata kollektív emlékezetünkben. Witek Zsigmond alig-alig felsejlően és motiválatlanul a bús magyar sors, az eleve elrendelés őstípusa.
A kezdet és a vég egymásba fogódzik, közte kevés az időnk. A szövegből kiolvasható reménytelenség arra sarkall. hogy mulandóságunkat cselekedve és gondolkodva éljük meg.{jcomments on}
