Akcióművészet a politikában
Szegedi Csanád hivatalos sajtóközleményben sajnálta, hogy nem lehetett Miklós Árpáddal és barátaival, amikor őrizetbe vették és bekísérték őket a román rendőrök a kolozsvári kapitányságra. Az európai parlamenti képviselő reméli, mihamarabb kezet szoríthat a matematika-fizika szakos tanárral, aki pártja, a Jobbik Borsod-Abaúj-Zemplén megyei tisztségviselője. Minden mástól eltekintve érdemes észrevenni, hogy ez a párt a közügyek intézésén túl elsősorban népművelésnek tartja a politikát; közleményei a határozottan megfogalmazott tézisek mellett mindig szolgálnak egyszerű viselkedésmintákkal, nem csak gyűlölni, szeretni is tanítanak.
Most a szeretetről lesz szó.
(Fotó: Révai Sára)
Mert Szegedi Csanád azt mutatta meg, hogyan illik a nyilvánosság előtt megtisztelni egy jó barátot. Bár ilyesmi előfordul a közéletben, a célközönségnek mégis inkább a gyűlölet és a féltékenység jut eszébe, ha a politikusok közötti viszonyrólesik szó. Híres, tartós barátságokat alig tudunk említeni, legföljebb közös törvényjavaslatokat. Azt viszont, hogy ki a miniszterelnök ellenlábasa a saját pártján belül, az is tudni véli, aki nem követi naponta az eseményeket. Megdicsérni a másikat abszolút politikán kívüli, tehát normális gesztus. Természetes. Állítólag létezik egy afrikai törzs, amelynek férfiúi időnként bezárkóznak egy kunyhóba, és egymás férfiasságát magasztalják.
Ha tárgyilagosan nézzük a szóban forgó szeretet tárgyát, igazat kell adni Szegedi Csanádnak. A kolozsvárihoz hasonló akciók a sajtóközleményeknél is jobban erősítik a szavazótábort. Nincs elhibázott nyilvános esemény, de ami a hatékonyságot illeti, lehetnek közöttük nagy különbségek. Többnyire az alkotmányos rendet tiszteletben tartó balhékat látunk, amelyek szervezői tisztában vannak azzal, melyik mozzanatnakmekkora a súlya, mi lehet a következménye, meddig célszerű elmenni. Ezért mégis az az igazán jó happening – annak nagyobb a marketingértéke –, amelyről nem derül ki, hogy megtervezték. Ha pedig tényleg véletlen fejlemény, az a legjobb: a magyar ember nem tesz semmi különöset, él szabadon, következetes értékrendje szerint, azt teszi, amit kell és amit csak lehet, hideg fej, meleg szív, és egyszer csak azon kapja magát, hogy egy világra szóló botrány főszereplőjévé vált. Észrevétlenül csúszott át a rizikóhatáron, vagy inkább átesett, mint dorozsmai embör a talicskán. Ez pedig elvileg bárkivel előfordulhat.
Ebből a szempontból értékelve a radikális jobboldalhoz köthető akciók sorát, kétségtelenül nagy hatású tett volt felszólítani a tüntetőket, hogy tessék a közszolgálati televízió elé vonulni, a végeredmény mégsem egyértelműen pozitív, mert mégis magyar állami vagyon lett abban a házban pozdorjává verve. Az újságírók és szigetelők szeme láttára mindenáron benyomakodni a Sziget Fesztivál helyszínére, mondván, hogy alkotmányos joga az embernek ott tiltakozni a benzinárak emelkedése ellen, a többség – főleg a jelenlévő külföldiek – számára értelmezhetetlen. Lakodalomban szórakozva éjfél után autóba ülni, kihajtatni a hármashatárhoz, lefeszíteni az emlékműről a szerb címert, és visszatérve belevágni a panzió koi-pontyos medencéjébe, hadd búvárkodjanak a zsaruk – szépen koreografált, de mégsem elég személyes cselekedet. Matinéra hívni a magyar szigeten a betyársereg vezetőjével együtt egy délszláv háborús veteránt, aki bevallottan tanulni ment a frontra – hősies, de kicsit ijesztő póz. Részt venni a dunántúli Magyarföld község fesztiválján, aztán reggelre eltüntetni a helységnévtáblát – gyerekes csíny. Ám hatodmagunkkal hazafelé tartva az erdélyi kirándulásról, a piacon vett Kolozsvár-táblával fényképezkedni a város határában, és aztán szelíden tiltakozni a rendőri intézkedés ellen: ez már valami.
Nem Miklós Árpádnak, a vele lévő férfiaknak, a nőnek és a tízéves gyereknek, hanem a rendőröknek kell magyarázkodniuk, mi volt a bajuk a magyar turistákkal, milyen jogszabályok alapján számít közerkölcs elleni vétségnek és csendháborításnak a fényképezkedés. A borsodi politikus és társai tiszta helyzetben lettek hősök, demonstrálva, hogy az életszámunkra valójában halálig tartó magyarságteljesítmény-túra. Ahogy Csanád közleményében áll, „ha nem is akarták otthagyni a magyar nyelvű helységfeliratot, akciójukkal rávilágítottak a Romániában hivatalosan is tetten érhető magyarellenességre.”
Igenis számít, mi lesz a miskolci társaság ügyével, ahogy az is érdekes kérdés, mi lesz mivelünk; hajlandóak vagyunk-e tanulni, ha már ilyen odaadóan és kitartóan foglalkoznak velünk.
