Az ember hamar beleszokik a csillogásba, még akkor is, ha nem az övé. Az Ó utca közel volt a belváros szívéhez, és noha akadtabb nála elitebb helyek, ahová miniszterek és országos főméltóságok jártak, e téren Fruzsi néni galambocskáinak se lehetett okuk panaszra: mivel nem esett messzire tőlük a Nyugati pályaudvar, az ő vendégeik nagyrészt vidéki urakból álltak, akik hivatalos ügyeiket intézendő utaztak föl a fővárosba, és miután letárgyalták városuk vagy birtokuk dolgait, országgyűlési képviselőkkel és más hatalmasságokkal paroláztak, úgy gondolták, megropogtatják a pesti nők derekát. Fogalmuk sem volt arról, hogy ezen nők egy része esetleg pont arról a környékről való, ahonnét ők érkeztek és ahová visszatérni készülnek hamarosan. Persze ilyen távolságból nehéz fölismerni a hazai ízeket, mint ahogy az is nyilvánvaló, hogy a lányok többsége már pestinek mondotta magát, és egyenest megsértődött, vagy megbántódott volna, ha valaki fölhánytorgatja származását. Sára is találkozott olyan férfiúval, akinek az ő szülőfaluja körül voltak birtokai, mi több, emlékezett is rá, hogy látta néhányszor kikocsikázni a fiatalurat. Hetykén és gőgösen ült a bakon, megvető fölényességgel méregette zselléreket, ez viszont nem akadályozta meg abban, hogy időnként a kocsiról leszállván ne tapogasson meg egy-egy formásabb parasztlányt. Beszélték, hogy olykor a tapogatásnál tovább ment, félt is tőle a fehérnép – mindezek után Sára csodálkozva látta, hogy Fruzsi néni műintézményében milyen félszegen, majdhogynem gyámoltalanul viselkedik.
Jöttek hozzájuk továbbá hivatalnokok, diákok és vasúti tisztviselők, sőt néha külföldiek is – nem nyugatról, inkább a Monarchia szlávok laktak fertályairól –, és noha nem lehet azt mondani, hogy mindet fölvetette a pénz, egyikőjüknek sem voltak megélhetési gondjaik (azon tény, hogy valaki bordélyt látogat, már eleve kizárja az ilyesmit). Ez a környék viszont, ahová Mihucz Ervin hozta, szegénynek mutatkozott. A város szélén jártak, ott, ahol a térképek többsége végződni szokott, és noha a Gróf Haller utcától délre fekvő területek egy része is még Budapesthez tartozott, sokan úgy tekintettek rája, hogy az ott már a vadkelet. Sára nem járt még errefelé, leplezetlen kíváncsisággal forgatta a fejét. Nem látott sokat, mivel erősen besötétedett: későn indultak el a fogdából, már azt hitte, ez a nap is a rendőrségen fog, amikor Mihucz Ervin megjelent, kezében az oly régóta ígért papírokkal, és fejfájásra panaszkodott.
Mikorra minden hivatalos formaiságot elintéztek, és kiléptek a rendőrség épületének kapuján, beesteledett. Egy darabig villamossal mentek, azután, jó sokáig, gyalog. Ekkorra már Ferencvárosból vajmi kevés látszott, annyit azonban így is észre lehetett venni, hogy errefelé a belvároshoz képest jóval kisebbek és dísztelenebbek a házak, némelyikről hullik a nemrég föltett vakolat, az utcák koszosak és rossz szagúak; villany- helyett gázlámpák világítanak, de azok se mindenütt. Kicsit olyan volt, mint odahaza, falun, ahol az est leszálltával a nap is véget ér; azzal a különbséggel, hogy nem ragyogtak fölöttük a csillagok, nehézkes pára lepte el az utcákat, mintha köd lenne, még inkább átláthatatlanná téve a környéket. Mihucz Ervin időnként talán megfeledkezett a lányról, s megszaporázta a lépteit, így aztán Sára is kapkodva szedte a lábait, és ahogy loholtak, egyszeriben észrevette, hogy fél. Nem tudta volna megmondani, mitől, de tisztán érezte a rettenetet, meg azt, hogy mennyire nyomasztó itt minden: a komoran sötétlő épületek, a kivilágítatlan ablakok, az utcákon gomolygó párafoltok, a sarkokon erőtlenül pislogó gázlámpák, a titkokat rejtő csönd, a fura képzeteket keltő árnyak a falakon, az üres járdák…
Többnyire némán lépdeltek, bár Mihucz Ervin egyszer elmondta, hogy mielőtt elment volna a fogdába, az anyjával még egyszer megbeszélt mindent, utána viszont annyira megfájdult a feje, hogy nem is emlékszik rá, miként talált ki a körútra. A szobát viszont berendezték, kicsi és szerény, de Sára talán jól érzi majd benne magát.
Aztán jött az a velőtrázó ordítás, amely kettévágta a Ferencvárosra települt ködös és kocsonyás némaságot.
Nem e világi volt a hang. Mintha földön túli lény üvöltött volna, egy ismeretlen bestia. Aki hallotta, a földbe gyökereztek tőle a lábai.
– Mi volt ez? – Sára önkéntelenül is a fiatalemberbe kapaszkodott.
– Talán egy állat – motyogta Mihucz Ervin. – Esetleg egy kutya.
Egy kis ideig vártak, hátha lesz folytatás. Nem volt. Az üvöltés, amilyen gyorsan érkezett, tova is szállt azon nyomban, és a környéket ismét birtokába vette a feneketlen, néma őszi sötétség. Mintha nem is történt volna az előbb semmi.
Mihucz Ervin gyöngéden megszorította Sára karját, jelezvén, hogy indulnak tovább. A lánynak még mindig zakatolt a szíve. Szeretett volna egy kicsit beszélgetni, hogy elűzze a félelmet, ám a fiatalember némán lépdelt előre. Néha bele is gyorsított, ilyenkor szinte húzta, rángatta Sárát. Vagy két utcányit mentek így, amikor a lány – megint suttogva – szólt, hogy álljanak meg.
– Várjon, kérem. Elhagyom a cipőmet.
Mihucz Ervin tett még két lépést, majd megtorpant, és egy-két méterről félig visszafordulva nézte, ahogyan a lány visszaigazgatja a sarkára a sietségben lecsúszott kopott és erősen viseltes lábbelit. Nem tartott soká, Sára néhány pillanat alatt végzett vele. Már nyújtotta is a karját, hogy mehetnek tovább, amikor ütés érte a bal vállát.
– Jaj!
Nem volt erős, éppen csak meglökte Sárát, fájdalom se járt vele, mégis, még sokáig érezte a helyét. Amikor Mihucz Ervin édesanyjánál lefekvéshez vetkezett, a petróleumlámpa pislákoló fényénél megnézte, látszik-e valami. Semmit nem talált.
– Mi történt? – Mihucz Ervin annyit látott, hogy a lány megtántorodik. Erről és a hirtelen kiáltástól azt hitte, hogy Sára elszédült. – Rosszul érzi magát?
Mind a két kezével szorította Sára karját.
– Nekem jöttek.
– Micsoda?
– Nekem jött valaki. – Sára hátrafelé tekintgetett. Megint suttogott.
– Ki?
– Azt nem tudom. Nem láttam semmit… csak egy fekete árnyat. De valaki nekem jött. Itt futott el mellettem. Nem érzi ezt a rettenetes szagot?
Mihucz Ervin beleszagolt a levegőbe. Tényleg lehetett érezni. Gyomorforgató volt, rettenetes büdös. Ugyanakkor nagyon ismerős.
– Érzem, de nem láttam senkit. Komolyan magának ment valaki?
– Mondom, hogy igen! Ide, a vállamnak.
A fiatalember kinyújtotta a kezét, hogy megtapogassa, ahová Sára mutat, azután megszeppenten visszarántotta a kezét. Nem illendő. Mégis csak egy női váll.
– Fáj?
– Nem fáj. De érzem a helyét. – Sára mintha fölbátorodott volna, most kicsivel hangosabban beszélt: – Olyan, mint amikor megyek az utcán, és nekem jön valaki. Nem szándékkal: véletlenül. Csak éppen az illető nem kért most elnézést.
– Fura, hogy nem vettem észre. Pedig itt álltam két lépésre magától. Ha valaki elment maga mellett, akkor az elment énmellettem is. De nem láttam senkit és lépteket se hallottam.
– Én is csupán egy fekete árnyat láttam. Azt is éppen hogy egy villanásnyira.
– Egy fekete árnyat? Mifélét?
– Nem tudom… Talán egy fekete kabát… Éreztem a vállamon az ütést, s ahogy odapillantottam, mintha láttam volna valakit.
– Az arcát is látta?
– Nem. Csak feketeséget. A felöltője lehetett talán.
Sára ismét hátranézett, előbb a mögöttük lévő utca felé, aztán bepillantott az azt keresztező utcába is.
– Elszaladt valahova.
– Szaladt?
– Bizonyára sietett.
A lány megint belekarolt Mihucz Ervinbe.
– Igaza van – dünnyögte a fiatalember. – Menjünk. Épp elég ennyi mára. Ne féljen, most már mindjárt ott vagyunk a Drégely utcában.
Továbbmentek, ám alig pár lépés után Sára újra megtorpant.
– Várjon…
– Mi a baj?
Sára olyan halkan suttogott, Mihucz Ervin alig hallotta meg, ahogy leheli a szavakat:
– Valaki néz.
– Azt mondja, valaki nézi?
– Mindig meg szoktam érezni… a hátam mögött…
A fiatalember kiszabadította a karját Sára szorításából, és megfordult.
Nem látott semmit, csak a sötét utcát és a gomolygó párafoltokat.
– Van ott valaki?
Kissé remegett a hangja, ahogy kiáltott. Senki nem válaszolt. Léptek se hallatszottak, árny se moccant.
– Én nem látok semmit. Maga megnézi?
Sára nemet intett a fejével.
– Így nem bírok segíteni. Azt se tudom, hol keressem. Legalább mutassa meg az irányt.
– Menjünk – suttogta rövid hallgatás után a lány. – Már nincs itt.
– Mi nincs itt?
– Aki nézett. Érzem, hogy elment.
– Azt mondja, hogy nem nézi már magát senki?
Sára nem felelt. Újból belekarolt Mihucz Ervinbe, és mentek tovább.
Befordultak a Drégely utcába, és a sarkon ott feküdt egy halott lány.
Úgy nézett ki, akár egy nagyobbacska csomag. Mintha valaki ott hagyott volna egy zsákot. A jobb oldalán hevert, teste görcsberándult, végtagjai a törzse alá görbültek, a fejét hátrafeszítette. Könnyű, a nyárt idéző piros ruha volt rajta, bizonyára fázott, amikor még élt.
Mihucz Ervin leguggolt, s amennyire a sötéttől, a sarki gázlámpa pislákoló fényében lehetett, megnézte. Nem tűnt ismerősnek. Persze nem járt annyiszor errefelé, hogy a környékről mindenkit be tudott volna azonosítani. Vasárnaponként egy prostituált se mutatkozik.
– Ugye ő is…? – Sára tenyerét az ajkára tapasztva magába fojtotta a szót.
Mihucz Ervin bólintott.
– Mindenütt vannak, szerte a városban. Nincs olyan zug, ahol ne lehetne velük találkozni. Vagy az ablakokból integetnek kifelé, vagy az utcán strichelnek fel s alá. Olyan ez a város, akár egyetlen, hatalmas örömtanya…
Maga se tudta, mitől kapta el az indulat, ráadásul éppen most, két érintett nő mellett, akik közül az egyiket kegyetlen brutalitással meggyilkolták. Alig csúsztak ki belőle ezek a mondatok, elszégyellte magát. Fölegyenesedett és Sárára nézett.
Amazon nem látszott, hogy a szívére vette volna. Tenyerét továbbra is az ajkára tapasztva a halottat nézte. Ujjai közül suttogta ki a szavakat:
– Éppen úgy néz ki… mint Ildikó. Ő is ugyanígy feküdt…
Mihucz bólintott.
– Meg mint az a másik lány. A Conti utcában. Nem olyan messzire innét.
– Maga látta?
– A fényképeket.
Sára önkéntelenül is közelebb lépett a fiatalemberhez.
– Biztos, hogy nem él?
– Biztos. Ezektől a rettenetes sebektől csoda lenne, ha még élne. Rengeteg vért veszített. – Hagyta, hogy Sára ismét belékaroljon, sőt meg is szorította kicsit a kezét. – Amúgy ellenőriztem a pulzusát. Ez az egyik első dolog, amit meg kell tennünk ilyenkor. Meghalt. Tényleg úgy néz ki, mintha egy állat csinálta volna. Mondjuk egy hatalmas, kóbor kutya.
Sára megrázta a fejét.
– Ő volt.
– Kicsoda?
– Akivel találkoztam az előbb.
Mihucz Ervin hátrafelé pillantott.
– Aki magának ment pár utcával előrébb?
– Igen.
– Az a fekete árny?
– Még most is érzem az ütközés helyét. – Sára megtapogatta a vállát. – Mintha még most is fogná valami.
– Bizonyára képzeli. Az orvostudomány ismeri az effélét. Az ember annyira elképzel valamit, hogy az szinte valósággá válik.
– Lehetséges. Azt viszont nem képzeltem, hogy nekem jött. Még akkor is, ha maga nem vette észre.
– Hiszek magának – mondta Mihucz néhány másodpercnyi hallgatás után.
Sára kicsit fölbátorodva tette hozzá:
– Ugyanő volt az is, aki nézett.
– Ki nézte?
– Hát most, az előbb. Amit megéreztem.
– Azt gondolja, hogy egyazon ember ment magának és nézte utána magát?
– Igen. Azt gondolom.
– De hát honnét tudja ezt?
– Nem tudom. Csak érzem. Hogy miből, azt nem bírom megmondani.
Mihucz Ervin sóhajtott.
– Ezek szerint mégse kóbor kutya volt…. Pedig az az üvöltés az előbb, az mintha nem emberé lett volna… Ugye, emlékszik rá?
Sára némán bólintott.
– Ide figyeljen – mondta hirtelen határozottsággal Mihucz Ervin. – Nekem értesítenem kell a kollégákat. Vagy keresnem kell egy posztoló rendőrt, vagy el kell mennem a Gróf Haller utcai őrszobára. Anyám itt lakik négy házzal előrébb. A nyolcas épületben. Ott a szám a kapu mellett. Menjen föl hozzá. Első emelet hat, hátul, az udvari lépcső felől. Már várja. Tud magáról. Menjen.
Kihúzta a karját a lány karjából, amaz azonban nem mozdult.
– Ervin…
– Tessék?
– Ne engedje, kérem, hogy egyedül menjek…
A fiatalember sóhajtott.
– Igaza van. Ostoba voltam. Ne haragudjon, kérem. Jöjjön.
Sára ismét belékarolt. Elindultak.
Mihucz Ervinnek a nyolcas számú épület előtt ötlött az eszébe, hogy honnét volt neki ismerős az a rettenetes szag. Egyszeriben beléhasított a nyilvánvaló fölismerés: a hullaházból. Amikor tanoncéveiben, vagy később, valamely vizsgálat során be kellett mennie, beivódott az orrába a nyomasztó bűz.
Aki nekiment Sárának, hullaszaga volt. Bármi légyen az.{jcomments on}
