A nyaralás 
olyan, hogy kinő Máté szemfoga. Megtanul üvegből inni. Utazik több, mint 800 km-t. Dombot mászik. Csigát kerget. Rakosgatja a kavicsokat a kamionjába. Úszik a szovátai Medve-tóban. Minden reggel egészségügyi sétára megy tatával. Aki egyébként lyukat beszél a gyomrába. Máté bólogat. Csajozik. Érdekérvényesít. És nyalja-nyalja a naptejet.
Hát, tényleg az volt, szedelőzködtünk, és elindultunk családi nyaralásra Szovátára. Amolyan vissza az eredethez-vándorút ez számára, hiszen ott is fogant ezelőtt két évvel. Olyan a klíma, a szakértők is ezt állítják. Direkt kezelésre járnak oda az eszme hívei. Mi megszokásból, afféle íratlan, kimondatlan családi hagyományból járunk oda, minden évben találkozik a család, sört iszunk, kártyázunk, lopjuk a napot. És milyen jó.
Máté egy-kettőre megszokta az új közeget, élvezte a társasságot, azt, hogy valaki mindig hajlandó volt vele sétálni, vagy kavicsokat rakosgatni ide-oda, esetleg műanyag betonkeverő autót vágni a földhöz. Tata volt a séta-felelős. Reggeli után elindultak ketten, bele a friss reggeli levegőbe, le a Patakmajorig és vissza. Közben megsimogatták a traktort és a zöld Trabantot, meglesték a patakban a halakat, megbeszélték, hogy a szomszédban ugat a kutya (igen, ott a vau!) és hogy felkeltek már rég a tyúkok. Mire hazaértek, hogy induljunk a tóra, már nagyokat ásítozott.
A Medve-tóhoz kis erdei ösvényen kell leereszkedni, és Máté külön erre a célra beszerzett háti hordozóban teszi meg az utat. Nagyon szereti, mélyen elgondolkodik a szülői léptek ritmusára, és ha nem bukkanna fel az út mentén egy-egy kotrógép, azt hinné az ember, el is aludt. A kotrógép azonban mindig szájára csal néhány baa-t, vagy vagy ájájájájáj-t.
A strandon pucérra vetkőzve rohangál és simogatja az öltőző kabinok sarokvasát. Közben vidáman nyalogatja az éppen megszerzett naptejes tégelyt, majd indiánugrással rám vetődik, ha éppen elnyúltam kicsit a farácsokon. Aztán fogjuk az úszógumiját, és be a tóba. Mivel nem hagynak sok időt a beszoktatáshoz, sodornak el minket a csobbanni vágyók, sokszor hangos énekszóval ereszkedünk bele a tóba. Mihelyt azonban megszokta a víz hőmérsékletét, nekilát lamentálni, dönögni, és békésen ringatózik a vízben. Többedszerre már pancsikál, úszik, belemegy a víz szemébe-szájába, mégsincs semmi gond. Ettől kicsit féltem, a szembe kerülő sós víz nem épp matyóhímzés. De csak egyszer jött ki a sodrából, amikor leküzdhetetlen kíváncsisága odáig vezetett, hogy jó nagyot szuszogott a vízből. Na. Akkor aztán iszkolás. Nyald ki neki, üvöltik hátulról a lányok, de hiába próbálom a szeméből kinyalni a sót, nem használ. Úgyhogy iszkolunk.
Egyik nap elnézünk a parajdi sóbányába. Hihetetlen vörös csúszdák, fából faragott kisvonat, csak az a sötét lyuk, amibe a busz belemegy, az tántorítja el kissé. Viszont jól esik a hűvös bányamély, mikor odakint tombol a kánikula. Csúszdáról le, csúszdára fel. Nem, nem fogja megvárni, míg a kislány lecsúszik, azonnal fel kell mennie, ne haragudjunk. Kis nézeteltérés, míg végül szabályos forgalomirányítással megoldjuk a torlódást.
És mindenközben kibújt a szemfoga. Nem tudom, hogy volt rá ideje, ereje és energiája, de kinövesztette. Csak annyit láttunk, hogy a mama kekszét gyanúsan hosszan majszolgatja, és már könyökig benne van a keze a szájában. Csorgott a kekszlé, folyt a nyál, és csendben kibújt a kicsi fog.
Visszafelé természetesen lehányta a Meszest, pedig már a szerpentin vége felé jártunk. Tele lett a hócipője, én megértem. Azt viszont már kevésbé, hogy miután teleokádta a tüllkendőmet, hogy lehet, hogy azonnal nekilát vigyorogni a parkolóban levő autók és kamionok láttán. Mindenesetre szerintem abszolút hős. És nem utolsó sorban betöltötte a 16. hónapját.
{jcomments on}
