Melyben elérkeztünk a végkifejletig, ami jó, mert hát ez volt a célunk, ám szomorkás is, mert immár búcsút kell intenünk barátainknak.
A Pesterzsébet szívecsücskében meghúzódó Tátra tér fölé csillagpettyes ég borult. Azaz csak borult volna, ám az aprócska, gyémántos hunyorokat mind eltakarta a nagyváros lámpáinak dölyfös ragyogása, s így a felfelé tekintő szem mást se láthatott, mint üres feketeséget.
– Itten is vagyunk! – jelentette be a park legközepére állva Mizu (akiről továbbra se tudható, hogy gyerek, avagy manó, esetleg koboldféle-é).
– Itten?! – nézett körül a fák dús lombja által vetett, sötét árnyak között Cérnakolbász. – És ez jó nekünk?
– Még nem, de az lesz – szólt a legényke vidáman, majd leült a sétány melletti padra, s tenyerével lapogatva a deszkát, biztatta társait a letelepedésre. – Csüccs és csitt! Hamarost jön, akire várunk.
– Fóval várunk valakire?! – makkantotta Nyúlárnyék, aki épp csak valamicskét látszott, mivel a park legközepére már alig jutott a távoli lámpák fényéből. – Éf mondd: biftof, hogy örülni fogunk annak, ha megérkefik?
– Remélni merem – biccentett sejtelmesen Mizu.
– Én meg azt remélem… – füttyögette a lombsusogásnál is csendesebben Labdarigó – …hogy annak, akit várunk, se éles csőre, se veszedelmes karma, se eget beretváló szárnyai nincsenek, s a neve se vércse, sas vagy sólyom.
– Ebben biztos lehetsz – mosolygott rá a legényke. – Vagy tán csak nem hiszed, hogy olyasvalakivel akarlak megismertetni titeket, aki nyulat, kolbászt és kismadarat egyként a gyomrában szeretne megvendégelni?! Hát miféle barát…
Mizu szava ekkor hirtelen elakadt, mivel a park fölött fülvájóan éles vijjogás kelt. A négy szerencsevadász rémülten pislogott a fekete égre, ahonnan süvítve csapott le rájuk valami nagy madár, ami ugyan se vércse, se sas, se sólyom nem volt, ám mégis rettentő mód hasonlított rájuk, mivelhogy turulnak hívták, s így minden vérszomjas, tollal borított égi vadász mesebeli ősének lehetett tekinteni.
– Ennyi volt hát az én vékonyka életem – sipította Cérnakolbász.
– Ha ezt szegény rigómamám látná, a dala szakadna – csipogta Labdarigó.
– Bár fofe máftam volna ki a nyúlüregből – vacogta Nyúlárnyék holtra váltan.
Egyedül Mizu volt az, ki hirtelen a padra szökkent, s kitárva két karját, megpróbálta elhessenteni a rettentő szárnyast.
– El innen, te csőrcsattogtató, karommeregető szörnyeteg! – kiáltotta a legényke tüzesen (épp, mint valami lángmanó vagy szikrakobold). – A barátaimból nem eszel, amíg én a talpamon állok!
A turul hatalmas szárnyai szélvihart kavarva csapdostak Mizu feje fölött, s az égboltozatba likat ütő csőr nagyra nyílt… Ám vad harci vijjogás helyett békés, emberi szó jött az óriás madár torkából.
– Csituljatok, kedveseim, s adjatok némi helyet a padon, hogy magam is közétek telepedhessek!
A négy vakmerő tátott szájjal, kerekedő szemmel nézte, amint a turul HUUUSS-HUUSS-HUSS leereszkedik, s közben alakot vált. A szárnyakból karok, a karmos csüdökből lábak, a tollas testből sárga ITTVAGYOK-mellénybe bújtatott törzs, a csőrös madárfejből pedig szakállas arc lett, mely immár széles mosolyt küldött feléjük.
– Szép estét – mondta Sárgamente tata. – És ezer bocsánat a riogatásért. Gyorsabb és egyszerűbb volt turulként szárnyon jönnöm, mint embermód, gyalog.
Mizu boldogan ölelte át az öreget, majd sorra bemutatta a barátait, nem feledve megemlíteni azt sem, hogy miféle balsors miatt gubbasztanak most az éjszakai Tátra park közepén.
– Tudsz-e segíteni, Sárgamente tata? – tette fel végül a nagy kérdést a gyerek, avagy koboldféle legény.
– Én ugyan nem, mivel csak egyszerű utcaseprő vagyok – válaszolta csendesen az öreg.
– No és a kerületi táltosság?! – horkantott Cérnakolbász. – Az talán mócsing?!
– Az, ha annak gondolod – biccentett Sárgamente tata csalafintán.
A három barát, kik korábban mind hamis szerencsére leltek, már-már kezdtek elkámpicsorodni. Ekkor Mizu talpra szökkent, s nagy komolyan az öregember szemébe nézett.
– Én tudom és hiszem, hogy segíthetsz, hisz engem is visszatereltél a helyes ösvényre. Kérlek, a barátaimat se hagyd tovább búslakodni.
– Annyit tehetek… – nyúlt be ekkor a pad alá Sárgamente tata, cirokseprűt húzva elő onnan, ahol az imént még semmi se volt – …hogy megmutatom, hol találjátok azt, aki segíthet. Él ugyanis a közelben egy tündér, akit Szendergő Szenderkőnek hívnak. A többi csakis rajta múlik!
Így történt aztán, hogy a négy szerencsevadász szótlan követte az utcaseprőt, aki nem is messze, csak a park sarkáig ment, s ott megállt egy furcsa szobor előtt. A mészkőből faragott, fehér asszonyalak fejét a térdére hajtva szendergett. Mikor aztán Sárgamente megérintette őt a seprű nyelével, Pesterzsébeten mind kialudtak a lámpák, s helyettük immár a csillagok fénye ragyogta be a parkot.
– Lépj előre, te rigó, akibe bészorult a szerelem füttye! – morrantotta ekkor az öreg, cirokbotja kócosabbik végével mutatva, hogy hova kell állnia a megszólítottnak. Amint Labdarigó elfoglalta a helyét, a kőasszony felemelte a fejét, s álmos szemekkel a puffadt madárra pislogott, majd zengő hangon így szólt:
– A vágy, ha bölcs türelem nem fékezi, görcsbe rántja lelkedet, s úgy senki sem hallhatja többé trillázó énekedet! A dalnak, miként a fészekrakásnak, kismadár, megvan a saját ideje, hát várj türelmesen, és a hirtelenkedésbe többé ne dagadj bele!
Labdarigó tátott csőrrel hallgatta a szobortündér bűvös szavait, s apró gombszemében értő fény csillant. Amint ráébredt, hogy a saját türelmetlensége rekesztette belé a dalt, nyomban énekelni kezdett, s mire a harmadik trillába fogott, a megszorult levegő végleg elhagyta a testét, ő pedig ismét apró, csinos és főleg repülni képes rigóvá soványodott. Rögvest felszökkent a legközelebbi fa legmagasabbik ágára, majd befejezve boldog énekét, így kiáltott:
– Köszönet néked, Szendergő Szenderkő, és nektek is köszönet, barátaim!
Az utcaseprő ekkor Cérnakolbászra bökött.
– Te következel, súlyproblémával küzdő cimborám!
A száraz reccsenést hallató húsipari termék a szobor elé cövekelt, s kihúzta magát. Szenderkő alaposan megnézte, majd így szólt:
– Annyi vagy csupán, amennyinek látod, tudod, hiszed magad, így ha büszkeséged zsírja kiszárad, a bánat, mint a füstölt kolbászbőr, örökre rád tapad. Tudnod kéne: a kis falat is fenséges lakoma annak, ki éhkoppot nyel napra nap, ezért néki királyi étek lehet a legsoványabb kolbászdarab.
Mizu ámulva leste, amint a varázsos csillagfényben álló Cérnakolbász lassanként kikerekedik, megnő, s hííízik, hííízik, mintha csak valami láthatatlan kolbásztöltőmester pumpálná repedésig. Végül már szinte szalámi-mód kövér lett, és oly csodás fokhagymaillatott árasztott, ami Pesterzsébet minden kutyáját vágyakozó ugatásra bírta. Az önbizalmát visszanyerő, s így alaposan meghízott húsipari termék Labdarigó fája alá totyogott, s kicsattanóan boldog vigyorral várta, mi következik most.
Sárgamente tata újfent intett a cirokkal, Nyúlárnyékot terelve a bűvös asszonyszobor elé.
– Nekem fak teffék megmutatni, hogy merre találom a nyulamat, ami elvefített engemet, éf én már itt fe vagyok – makogta árnyfogait kocogtatva a tapsifüles-forma fényhiány. Szenderkő azonban, aki eddig mindenkire álmosan pislogott, most mészkőport szórva hajolt közelebb hozzá, és sokáig csak nézte-nézte hallgatag.
– Különös – mondta végül. – Szertelen rigónkat a türelmetlenség puffasztotta fel, míg derék kolbászunkat az önsajnálat szárította ki, ám e nyúlszerű árnyékpacát valami egészen más baj verheti. Lássuk, mi a vésznek lényege…! – azzal hirtelen kinyúlt, s hatalmas kőtenyerét Nyúlárnyékra fektette. Azaz csak fektette volna, ám a keze megtorpant a levegőben, pont kétarasznyira a földtől, s a kőhölgy máris felkacagott. – Méghogy elveszett a nyúl? Ugyan! Hisz megvan az, sőt, mindvégig megvolt, csak épp nem tudta magáról, hogy a saját árnyéka vetül rája.
Mizu, Cérnakolbász és Labdarigó értetlen nézték a csillagfényben feredőző asszonyszobor kezét. S ahogy lesték, bámulták a kőujjakat, azok alatt a nyúlforma árnyékból lassanként tényleg elődudorodott a valódi, szőrös-tappancsos-kajlafüles-pamacsfarkas nyuszi, teljes hús-vér valójában.
– Nohát! – morrantotta Sárgamente tata is meglepetten. – Szóval a saját fogvacogtató félelme tette ezt vele!
– Úgy bizony – vonta vissza tenyerét a fűben kucorgó Nyúlárnyékról Szenderkő. – Mert ha valaki folyton csak fél, vacog, és a világtól elbújni vágyik szüntelen, az végül önmaga árnyékává válva élhet egyedül, elveszve, és rettentő reménytelen.
– Szóval én… – makkantott a nyúl, ki már nem volt többé puszta árny – …megvagyok? Valóban megkerültem?
– Annyira, hogy a csillagfényben még az árnyékod is tisztán látható – lépett hozzá Mizu nevetve, hogy a maga módján bátorítsa őt.
– Immár kijelenthető, hogy a négy szerencsevadász végre mind rálelt a maga igaz szerencséjére – szólt Sárgamente tata elégedetten. Erre aztán Cérnakolbász és Labdarigó sietve csatlakozott Nyúlárnyékhoz és Mizuhoz, majd egyszerre hajolva meg, mondtak köszönetet Szenderkőnek, a Tátra tér szendergő tündérének. A kőasszony álmosan pislogva biccentett feléjük, s amint térdére hajtotta fejét, a lámpák felgyulladtak, a csillagok pedig szerényen azok ragyogásába takaróztak.
Így ért hát véget a négy merész kalandor bolyongása a nagyvárosban. Nyúlárnyék, Labdarigó és Cérnakolbász, kik megtartották a nevüket (nehogy elfeledjék, mekkora bajt okozhat a túlzott félelem, türelmetlenség, meg az, ha nem hiszünk önmagunkban), Sárgamente tatához szegődtek. Ők négyen azóta is a Tátra tér környékén söprögetnek, és minden elveszve bolyongó lelken segítenek, ha kéri.
Mizu viszont, kiről azóta se tudható, vajon gyerek, avagy manóféle szerzet-e, vándortarisznyát akasztott a nyakába, s útra kelt, hogy új mesékre leljen. Bárhol jársz tehát, tartsd nyitva a szemed, s ha meglátod őt, máris biztos lehetsz benne, hogy egy frissen kerekedő mese kellős közepébe csöppentél!
VÉGE
2011. június 14. Tiszakécske
