Az alapítvány bérbe adja szamarait vadasparkoknak, iskoláknak, farmoknak, boldog-boldogtalannak, nagyon olcsón. Megéri csacsit bérelni. Igaz, ha beteg, a gyógyíttatásról a bérlőnek kell gondoskodnia, és dolgoztatni sem szabad: nézegetni, etetni, simogatni, szeretgetni igen, kocsi elé fogni nem.
Alapítványi szamarak sétálgatnak fenséges-lassúan Wales hegyoldali kavicsútjain. Ez persze agyrém a mi fogalmaink szerint. Szamarakról egy szót sem olvastunk a falunkbeli könyvtár és teleházban, amikor kiderült, hogy Walesben találtak nekünk munkát, de, ugye, könyvekből nem is lehet rendesen megismerni a világot. Azt olvastuk, hogy Wales hegy-völgyeit régebben tölgyerdők borították, újabban viszont inkább rododendron-bokrok nőnek, helyenként vadcseresznye-, juhar- és kőrisfák. Wales hosszú tengerpartján él a világ vészmadár-populációjának kétharmada, beljebb meg csak kányák és denevérek röpködnek. És persze „nem állunk messze a valóságtól, ha kijelentjük, hogy Walesben mindig esik az eső”. Amikor odaérünk, se rododendron, se vadcseresznye, se eső, néhány napig legalábbis.
Falu ez is, vakolatlan, de azért szép házakkal, hegynek föl egy kúria, élénkvörös cseréptetővel, szállodai szobákkal és étteremmel, L alakú szervizépülettel, ebben kap szállást a dolgozó. Üres tartaléklakás is van benne. Kicsit messzebb, de még azon a portán három kis vendégház, tip-top vízforgatós medence, parkoló, istálló, gerendákból összerótt kifutó. Az oszlopok alja, mint otthon, szenesre égetve, hogy ne korhadjon el egyhamar a földben. Zúzott köves sétány. Két alapítványi szamár patái ropogtatják naphosszat. Az ő istápolásuk a mi első feladatunk.
Eleinte úgy érezzük, rosszul döntöttünk, hogy ide jöttünk, mert a mi alapvetően puhány, csöndes lényünk nem illik ide. Legalábbis annyira sem, mint a brazil vagy a lengyel lányé. A walesi szakácsé és a többieké már inkább, ez természetes. Nincs más választás, a szorgalmunkkal kell kitűnnünk a társaságból. Elhatározzuk, hogy katonásan, gyorsan fogunk dolgozni, az első pár napban szaporán ropog a talpunk alatt a kő. Ezt tapintatosan tűrik egy ideig, aztán mosolyognak rajta, végül gúnyolódnak is. Teljesen fölöslegesen, mert még nem értünk a hangsúlyokból, az ismeretlen, rövid szavakból. A panzió főnöke, himlőhelyes arcú dzsigoló, azt mondja, hogy húzzuk be a féket: itt nem így kell dolgozni, hanem nice and slowly, vagyis szépen, lassan. Nem nyugszunk meg ettől, úgy érezzük, gúnyolódnak velünk, de azért nincs mit tenni, szép lassan pakoljuk a szálas takarmányt a díszszamarak jászlába, visszük utánuk a sétányra a vizet két vödörben. Este etetünk, ugyanígy. Szépen lassan toljuk a szaros talicskát, miközben derengni kezd, hogyan is működik ez a kiszámított élet. Megenné őket az unalom, ha nem lennének szeretnivaló állatok, amelyektől el lehet várni a szertelenséget, a váratlan, mulattató helyzeteket. Ezek a szamarak fontosabbak nálunk. Honvágy e fölismerés után sem bánt minket, az mégis jólesne, ha a kastélypanzió egyik vendége, aki valahogy megtudja, hogy magyarok vagyunk, (és lehet, a vendégek tényleg diskurálhatnak arról, kik lehetünk, mit ehettünk, hogyan ruházkodhattunk otthon), kiballag hozzánk, megérinti a vállunkat, és a fülünkbe dünnyögi, váratlanul magyarul, hogy „na, barátom, azért ugye mégis tetszik Wales?”
A panzió főnöke, Ron mindazonáltal több figyelmet szentel nekünk, mint a szamaraknak. Észreveszi, nyugtázza, hogy szépen, lassan is nagyon tudunk igyekezni, figyelmesek, türelmesek vagyunk, fát lehetne vágni a hátunkon. Nem sokon múlik, hogy az esküvőjére is meghívjon minket. Nem hív meg, persze, mert úgy gondolja, ha már ennyire meg akarunk felelni saját elvárásainknak, nem kell megzavarni romlatlan természetünket. Ron az egyik beosztottját, a brazil szobalányt veszi el. Az esküvőt a menyasszony kedvéért Brazíliában kell megtartani, a főnök a fél személyzetet befizeti a repülőútra. Csak mi maradunk itthon, meg a helybeli szakács és egy lengyel lány. Ron azt merte hazudni választottjának és családjának, hogy övé a panzió, ezt mi is így tudtuk. Kisebb, aztán egyre növekvő botrány támad, amikor Ron megmondja, hogy ez így mégsem igaz minden részletében. Csodálkozik, hogy pont a brazilok nem hajlandók elnézni neki ezt a barokkos túlzást. Az újasszonyt ugyanis nem engedik vissza dolgozni a szülei, elkezdődik a válóper, s ezzel egy időben megjelenik az igazi gazda, akiben mi az egyik falubeli törzsvendéget ismerjük fel. Eddig kettőt se vakkantott, csak üldögélt a sarokban a söre előtt záróráig. Mondjuk, gyanús lehetett volna, hogy sohasem rúg be nagyon. Most aztán minden este kicsit tovább marad, helyrehozatja a panzió udvarára néző üres lakást, beköltözik, átveszi az üzletvezetést, újraosztja a kompetenciákat. Előrébb lépünk, amennyiben fölszolgálunk, csapolunk, szépen és gyorsan. Ron etetheti a szamarakat hajnalban és este, aljaz, takarít. Mindezt ingyen, szállásért és ennivalóért, mert vissza kell fizetnie, amit eltapsolt, úgyhogy most aztán tényleg mintha a sajátjában dolgozna. Három hónapig bírja. Miközben az igazi gazda Floridában időzik, Ron lelép a másik, lengyel lánnyal, aki, úgy látszik, önmagáért szereti. A parkolóból elviszik a falubeli zongorahangoló néni kocsiját, de pár nappal később levelet küldenek, amiben Ron bocsánatot kér, megírja, hogy bizony már messze jár, és hogy Londonban hol, melyik parkolóban hagyta az autót. Mi tagadás, nekünk kicsit imponál ez a csibész jellemesség, a törzsvendégeknél azonban végképp elkaparja magát Ron. Nem is igazán a kocsi miatt, ahogy minden ép eszű ember várná mifelénk, itthon, hanem azért, mert itthon hagyta az újfunlandiját, amelyet még akkor kapott, amikor a légierőtől leszerelt. A kutya ott fekszik az étteremben a pult mellett, várja haza a gazdit, minden falubeli vendégnek van hozzá egy kedves vagy sajnálkozó szava.
Ron azonban annyit biztosan értett a vendéglátóiparhoz, mint a nőkhöz. Morgan, az öreg tulajdonos a maga kárán tanulja meg, hogy nem olyan egyszerű elvezetni egy ilyen panziót. Elég annyi, hogy az ember elfelejt befizetni egy számlát, a szemétszállító autó már nem is bumlizik föl a panzióig, kiüríteni a konténereket. Rohad a hulladék, ami borzasztó szaggal jár, a vendégek nem is tudják mire vélni. Látjuk, ahogy Morgan, az igazi gazda éjjel kinyitja a konténer csapóajtaját, megpakolja a talicskát, amivel a szamarak trágyáját szokás hordani, elindul vele a hegy felé. Nem nehéz kitalálni, mire készül, és miért nem szól például nekünk. Nem akar olyasmire utasítani, ami törvénytelen. Először úgy teszünk, mintha nem láttunk volna semmit. Aztán meghozzuk életünk talán leghülyébb döntését: fölkelünk, Morgan után sietünk a sötétben, hamarosan beérjük, mert lejtőnek fölfelé csak szépen, lassan lehet megrakott furikot tolni. Az öreg nem küld el minket, de nem is vesz tudomást arról, hogy ott kapaszkodunk mellette, és átvesszük tőle a talicskát. Igyekszünk ugyanolyan hangosan szuszogni, ahogyan ő. Ez az igazi nyugat, öcsém, mondanánk, ha lenne kinek: itt azt is megtanulod, hogyan kell elegánsan tilosban járni. Segítünk száraz fát hordani a szemétkupachoz, és csöndben maradunk, amikor látjuk, ez az ember nem tud rendesen tüzet gyújtani. Morgan lángra lobbantja a papírt, és még mielőtt megakadályozhatnánk, olajat löttyint a tűzre egy flakonból. Meredek, bibliai lángoszlop csap föl, az öreg hátraugrik, de a szemöldöke így is megpörzsölődik. Kivesszük a kezéből a flakont, szépen letesszük egy fa tövébe, elrendezzük a fákat, sátorszerűen, középre a papírt, begyújtunk, ahogy kell, és egy hosszabb fával ráigazítgatjuk a könnyebben égő hulladékokat. Később jöhetnek a csontok, kajamaradékok. Aznap éjjel még kettőt fordulunk, és végül leülünk a tűz mellé, Morgan fölbont egy üveg chilei sillert, lehet inni, üvegből, egymás után. Aztán hoz még bort, minden szép, csak a tábortűz büdös. Megnézzük magunknak Morgan arcát, szépen definiált orrát, szürke, vastag szálú haját, nagyon hasonlót láttunk otthon. A hasonmás az egyháztanács elnöke, Mihály bácsi, aki a karácsonyi éjféli misén mindig szerepelni szokott, ő az Isten hangja. A karzaton szokott elbújni, és amikor a plébános úr Ádám és Éva történetében odáig ér, hogy az első emberpár marhaságot csinált, lekiabál odaföntről, hogy „Mit tettél Ádám!” Vissza kellene ilyenkor szólni egyszer, ugyanilyen erős gyomorhangon, hogy „Sömmit, Miska bácsi!”, ezt beszélik az idősebb férfiak, már odakinn, a templom előtt, a műbirkákkal benépesített jászolnál, forralt borral a kézben. A forralt bor itt és most, Walesben jobban esne nekünk, mint ez, ami meghűlt az üvegben. Morgan kéri, ne szóljunk senkinek arról, amit csináltunk, mi pedig elmagyarázzuk, hogy nem is nagyon kell, éjjel a füst úgyse száll föl, meg fog ülni a völgyben, és mindenki sejteni fogja, mitől ilyen rohadt büdös. Morgan az égre néz, bólogat. Megállapodunk, ha három nap múlva se jön a szemetes autó, hajnalban fogunk tüzet rakni. Szerencsére megsajnál minket a szolgáltató.
Morgan az úszómedencével is befürdik. Műanyag falú, letakarható alkalmatosság, jó időben a falubeliek is ide járnak strandolni, mert tényleg cirkulál, szűrődik a vize. Ősszel azt mondja az öreg, úgysem lesz rá szükség egy ideig, a masinát leszereljük, elvisszük a színbe, a medencét sem fogjuk itt takargatni, különben is, be talál fagyni, ha mégis nagyon hideg lesz. Tessék leengedni belőle a vizet, és kész. Nem számolt a talajvízzel, ami ott ide-oda áramlik a köves földben, együtt a dagállyal és az apállyal. Az áram kívülről, a rácson át benyomja a fóliafalakat, és ezt csak tavasszal vesszük észre. Mi legyen? Morgan nagyon ideges, mi viszont titkon örülünk, hogy bár megtanultuk a sörcsapolást, és lelki törés nélkül mosogatunk, ennyi idő után megint olyasmit csinálhatunk itt, amihez igazán értünk. Kihúzkodni a műanyagot, szépen összehajtogatni, aztán géppel kiszedetni a medence profilját, anyagot hozatni, bezsaluzni, bevasalni, beöntetni. Az egyik oldalon pár centivel vastagabb a keszon, de ennek az öreg az oka, aki előbb csak figyeli a betonozást, aztán úgy érzi, utasítgatnia kell, mi pedig meggyőződésünk ellenére hallgatunk rá. Ahogy elkészülünk, Morgan elismeri, hogy tévedett, elnézést kér. Ennek örülünk, pedig csak azt nyerjük vele, hogy ettől kezdve minden rizikós munkát ránk bíz: aki betonozni tud, mindent tud. Közben gyorsan cserélődik a személyzet, épp azok kopnak le hamar, akikről azt gondoltuk, szépen belesimulnak ebbe a tájba. Jönnek és mennek bolgár és román lányok, jelentkezik két helybeli is. Az egyik három nap után nem jön többet, a másik pedig, egy húszéves gizda, összeesik az udvaron, ahogy cipeli az egyik vendégház felé az ágyneműt. Merthogy harmadik hónapos terhes. Nem is látszott rajta, pedig már a második gyereket hordta. Az elsőt tizenhét évesen szülte, és rögtön kapott az államtól egy lakást, itt ez a szokás.
A szamarakkal van a legkevesebb gond. Egyszer ugyan az egyiket megdobálják a gyerekek, és ahogy menekül, megcsúszik a hegyi úton, lezuhan, összetöri magát, el kell altatni. Mivel azonban a kedves vendégek nagyon szeretik a szamarat, Morgan, ahogy kifizeti a büntetést az alapítványnak, rögtön bérel egy másik jószágot, és vesz is még egyet, a két szürke mellé egy csokoládébarnát. Az egyik szürkénél cukorbetegséget állapít meg az állatorvos, gyógyszert ír föl neki, amit mi adunk be, mert ehhez is csak mi értünk. Minden reggel odanyújtjuk a fehér kockát a szamárnak, nyilván valami íze is lehet, mert szegény szívesen ropogtatja. Közben indul kifelé, a másik kettő is megy utána, mintha össze lennének kötve, mert az ajtóban Morgan áll, és mindegyiknek ad egy-egy marék Mentos-cukorkát. Szevasz, gyógykezelés.
Eltelik másfél év szépen lassan, munkával, és az első igazán rendkívüli eset otthon történik: szüleink huszonöt év után elválnak. Nem is értjük, ahogy meséli anyánk, hogy apád beadta a válópert, és el akar költözni. Miért? Azt mondja, nem bírja tovább ezt a levegőt itt, ha tovább marad, megfullad. A válás után mégse költözik el, marad, eszi tovább az anyósa főztjét, elviseli, hogy mosnak rá, és nem lett több a levegő. Szóval ilyen messziről nem lehet megállapítani, mi lett vele. Apánknak elsőrangú szakmája volt, vasbetonszerelő, de nincs munkája, pedig még otthon is szokás betonozni. Minden szombaton délután kocsmába jár biliárdozni, és egyre kevesebbet beszél az érzéseiről, velünk sem akar soha beszélni, csak azt hajtogatta az anyja feje mellett, hogy „jól van, nagyon, becsüld csak meg magadat odakinn”, pedig egy szót se hall abból, amit mondunk. Anyánk pedig éppen hogy egyre nyitottabb, tanul is, elvárják tőle az általános művelődési központban. Alakulhatott volna máshogyan is, nem törvényszerű, hogy ilyenkor elkezd távolodni két ember, de velük speciel ez történt. Anyánk a történtek után gondol egy merészet, és életében először átlépi a magyar határt. Kijön Walesbe két hétre, de nem pihenni, hanem segíteni. Megilletődve nézzük, ahogy a szokott mozdulatokkal mosogat, takarít, a szakács keze alá pakol mindent, nélkülözhetetlenné válik, és megrendülünk, amint látjuk, hogy azért igyekszik ennyire, nehogy szégyenben maradjunk miatta.
Nem tudjuk, hogyan mondjuk meg, hogy nyugi, lassabban, itt nem kerget minket a tatár. Nincs idő megmondani, mert már megy is hazafelé, előtte azonban meghívja Morgant haza, ami nem Florida, az öreg mégis egészen fölvillanyozódik, lelkesen készül. Egy ideig azt hisszük, hozzánk való figyelmességből tulajdonít ennek a meghívásnak ilyen jelentőséget, de aztán láthatjuk, hogy nem, tényleg tűkön ül. Haza kell menni vele, bemutatni nagyanyánknak, aki olyan szigorúan fixírozza, mintha vőjelölt lenne, és ezt mindenki érzi, hovatovább kínos lesz, de úgy fest, csak minekünk. El kell vinnünk Morgant a Füvészkertbe, a Feszty-körképhez, megnézetjük vele a Cigányszerelmet a szabadtéri játékokon, éjjel, a kocsmában végignézzük, ahogy hat játszmából hatot elveszt a kocsma tulajdonosával szemben, de ennek is örül, és mintha folyton könnyezne a szeme. Eddig ez nem volt. A csúcs mégis a templom, a vasárnap délelőtti mise, ahová a mamát mindig el kell vinni. Morgan is menni akar, és nagy föltűnést keltünk, mert nekünk is muszáj ott lenni – aztán már nem is minket néznek, hanem Morgant, aki térden állva áldozik. A mamával verebet lehetne fogatni, „ez az, fiam”, suttogja nekünk a kapuban, „ilyen embör köllött vóna ide, nem itt tartanánk”. Morgan az ebédnél föláll, kis köszöntő beszédet mond, amit mi fordítunk. Arról beszél, nem akart ő megbotránkoztatni senkit, de tudnunk kell azt, amit otthon se nagyon tudnak róla, vagyis hát konkrétan senki, hogy az ő családja nem walesi, hanem ír, úgyhogy ő katolikus, nem anglikán. A mama kijelenti, most már mindent ért, Morgan pedig úgy folytatja, nagyon örül, mert érzi, mintha most megtalálta volna gyerekkori rokonait, a családját. Erre a mi anyánk nem szól semmit, csak föláll, elkezdi összeszedni a tányérokat, a laposakat is, pedig még csak a levesen vagyunk túl. Úgy látszik, mintha tényleg alakulnak valami, pedig az nonszensz, gondoljuk, hogy titokban mindig komolytalannak hitt döntéseink alakítsák mások életét. Ehhez eddig nem szoktunk hozzá, most viszont, úgy fest, muszáj lesz. Hétfőn reggel csönget a postás, csomagot hoz, látszik, hogy Walesből küldtek utánunk valamit, nem sokkal azután, hogy eljöttünk. Sötét fadoboz, rajta réztábla, Suzy, ez áll rajta. Mi ez, kérdezzük, de Morgan megdöbben, elfehéredik, leül. Mi lehet ez, az Istenért. A mellékelt levél szerint a szamarak nem akarnak rendesen enni, de ez még semmi, mert sajnos elpusztult Ron kutyája, ezek itt a hamvai. Azt is írja a szakács, hogy mivel sikerült kideríteni, hol lakik Ron Lengyelországban, akármi is történt, megérdemli, hogy elvigyék neki a kutyáját, hadd gondoskodjon róla méltó módon, szóval el kellene menni Lengyelországba. Ekkor aztán majdnem kizúg a szánkon a kapa, hogy a rohadt keserves úristenit most már, álljon meg a lakodalmas menet. Mégis hallgatunk, mert látjuk, hogy mindenki minket néz. Lesik, hogy mit akarunk mondani, jobban mondva, hogy mit szólunk. És látjuk, hogy ennél az asztalnál mindenki menni akar Lengyelországba, még a mama is.
