Ma akaratom ellenére kellemetlen helyzetbe hoztam egy férfit a metrón. Délután (Madridban „déli”) két óra lehetett, viszonylag sokan utaztak a földalattin. Épp megüresedett egy hely, gondoltam, leülök. Már csak egy megálló volt hátra a célomig, de annyira fel voltam pakolva, laptop, miegymás, hogy jól esett volna szusszanni egyet. A táskát a földre tettem, már épp készültem leülni, amikor hirtelen kinyílt a metróajtó, és egy testes alak, aki valószínűleg már a peronról szemet vetett a „zsákmányra”, tigrisugrással vetette magát a megüresedett helyre.
Engem félrelökött, aztán elégedett képpel préselte be magát egy másik utas és a két ülésenként elhelyezett karfa közé. Meglepetésemben tágra nyílt szemmel, felszaladt szemöldökkel csupán egy jelentőségteljes pillantásra futotta. Felemeltem a táskát a földről és újra a vállamra akasztottam.
– Áh, le akartál ülni? – a férfi arcán őszinte csodálkozás tükröződött.
– Nem gond, már csak egy megállót megyek – szabadkoztam én.
Erre a mellette ülő lány bosszúsan, összevont szemöldökkel felpattant, és felém fordult:
– Ülj csak le nyugodtan!
– Komolyan, tényleg nem gond, mindjárt leszállok – nem igazán értettem, miért áll ki ilyen harcosan mellettem a leányzó. Ő azonban, szabadkozásomra ügyet sem vetve, öles léptekkel elsietett a vagon végébe. Onnan aztán vissza-visszanézett, hogy ellenőrizze, vajon leültem-e. (Nem ültem le, aztán egy másik nő foglalta el a helyet.)
Zavarban voltam, a történtek értelmét próbáltam felfogni. Megálltam az egyik ajtó mellett, igyekeztem a többi utas takarásába helyezkedni, hogy a kedves lány ne lássa, nem éltem a felkínált lehetőséggel. Hülye emberi szokás, mindig úgy érezzük, szabadkoznunk kell valamiért. Ekkor pillantottam meg saját tükörképemet a metróajtóban. A fehér nyári ruha elég félreérthetően „ápolta és takarta” anorexiásnak éppen nem nevezhető idomaimat: ekkor döbbentem rá, hogy az udvarias leányzó úgy vélte, egy állapotos nőnek engedi át a helyét. Érthető volt tehát a pufók ülésvadász felé vetett szemrehányó pillantása…
Ha ez öt éve történik velem, azonnal kétségbeesett koplalásba kezdek, még akkor is, ha a helyzetet csupán a ruha rafinált szabása provokálta ki. Most azonban rögtön eszembe jut a húgom, aki első csemetéjét, Leventét hordozza a szíve alatt, és honvággyal átitatott, szeretetteljes érzés jár át. Ma van a születésnapja.
Bár az ember egy idő után elfelejti gyermekkora hétköznapjait, én mégis egészen pontosan emlékszem, mit csináltam hét évesen, harminc évvel ezelőtt, pont ezen a napon. A nagymamáméknál kuksoltam a teraszon, mobiltelefon ugye még nem volt (a vonalas is csak kivételezetteknek), apukám hozta a hírt a kórházból: megszületett az oly régen áhított kistesó. A nagyiék házától a játszótérig csak fél kilométer volt, mégis kifulladtam, mire lélekszakadva végigrohantam az utat. A barátaim már vártak.
– Háromharminc, ötvenkét centi – hadartam a számomra akkor még semmitmondó adatokat -, lány és Ágikának hívják!
Nem emlékszem pontosan, mikor kezdtem el testvért követelni, az első emlékem vele kapcsolatban csupán annyi, hogy nekem kell egy tesó. Gondolom, óvodás lehettem már, mert a most három éves kisfiam még nem mindig képes különbséget tenni a testvér, az unokatesó és a barát fogalma között. Arra viszont tisztán emlékszem, hogy a közértben két csokit kellett venni, az oviban a karácsonyi szünet előtt pedig visszamentem kérni még egy szaloncukrot, a testvéremnek. Tehát, a húgom még csak az én fejemben létezett (talán még a szüleim terveiben sem szerepelt), anyámnak mégis lépten-nyomon gratuláltak. Aztán végre megérkezett, 1981. július 7-én, és azóta elválaszthatatlanok vagyunk. (Mit nekünk
Kelt. 2011. július 7.-én
{jcomments on}
