Ama naptól fogva, hogy Mizu a Tátra téren szóba ereszkedett Sárgamente bácsival – aki hivatására nézve utcaseprő és kerületi táltos volt –, a piac népe mákszemnyi szomorúságot sem láthatott többé bátor szívű mesehősünk orcáján. A gyerek, avagy manóféle megvidámodva szorgoskodott a pesterzsébeti vásárcsarnokban, szemétterelgetés közben kacskaringós dalocskákkal, füttyös nótákkal szórakoztatva magát. Oly ragyogó szemmel, vigyori mosollyal tette a dolgát, hogy még a kofákra, zöldségesekre, trógerekre és lacipecsenyésekre is átragadt e jó kedv, s így aztán amerre Mizu sepregetett, arra előbb-utóbb énekszó is kerekedett.
– Ennyire örülsz, hogy nem kellettél az iskolának? – kérdezte Sztentori Kofás Ödön, aki sehogy sem tudta mire vélni a dolgot.
– Ahhoz a nótázós kedvemnek semmi köze – legyintett Mizu.
– Hát akkor meg mi a jókedved oka?
– Semmi más, csak az, hogy ami egy hete sehol se volt, mégis a szívemet nyomta, az mára szépen megkerült, s így már nem sajdítja tovább a mellemet.
Sztentori Kofás úgy ráncolta a homlokát, mint aki erősen gondolkodik, ám hiába, mert továbbra sem értette, amit Mizu mondott.
– Ez volt a kacskaringós válasz, ami úgy szól, mint a fülemüle udvarlása, s ezért az értelmét csakis egy másik fülemüle bogozhatná ki – biccentett végül Ödön. – Most azonban hallani szeretném azt a változatát is, amibe a magamfajta vén piackirály esze se törik bele. S jobb lesz, ha nem kekeckedsz velem tovább, mert a végén még elfelejtem neked átadni… ezt… itt! – mondta játékos szigorral, miközben a kabátja zsebéből egy kagylósárga borítékot húzott elő.
Mizu mindjárt látta, hogy a küldemény neki érkezett, mivel a sornyi bélyeg alatt nagy betűkkel az ő neve állt.
– Hát legyen, ahogy Ödön bátyám akarja – támaszkodott a legényke a cirokseprűre, olyan képet vágva, mint akinek a levelet átvenni cseppet sem sürgős. – Annyit elárulhatok, hogy az iskolából szökve egy sárgamentés emberre találtam. Búskomorságomra a gyógyír az ő szájából hullott a tenyerembe, mikor elárulta, hogy az állásomból ugyan kirúghattak, de a bőrömből biztosan nem!
– No, és ha még mindig a bőrödben vagy, akkor mi van?!
– Akkor az, hogy én még mindig mesehős vagyok! – nevetett Mizu, majd nagy hirtelen (kobold-, avagy manófürgeséggel) kikapta Ödön kezéből a levelet, és elszaladt vele. Mikor aztán az édeskés szagú konténerek árnyékában feltépte a borítékot, s átfutotta a kacskaringós sorokat, hökkenet fogta el.
Az üzenet ugyanis így szólt:
Édesdrágajókománk, te Mizu(-ka)!
Tejesen megércsük, ha se a színünkre, se a szagunkra, se a formánkra nem vagyol többet kíváncsi, hisz hitszegő módon magadra hatytunk tégedet a keservesen ínységes szerencsevadászatban. Mostan aztán mégis ara kérünk tégedet, te Mizu(-ka), hogy találkozzál mán velünk ma este (cím a túloldalon), mer fene NAGYON NAGY a bally!
Hűs árnyat adó, a szeretet pirospaprikájától fűszeres, könyörgő madárdallal üdvöz-ölel tégedet a
Nyúúúlárnyék, a Cérnakóbász, mega Labdarúgó (i)
Mizu csak bámulta, leste és nézdegélte a leheletfínom papírt, amin néhány zsírpecsét és karomkarmolás jelezte, hogy annak létrehozásában minden barátja tevékenyen részt vett, s hirtelen nem tudta, mit tegyen. Mert az bizony igaz volt, hogy a három cimbora, amint a sorsuk jobbra fordult, nyomban hátat fordított neki, mintha soha nem is ismerték volna. Ám az sem volt hamisság, hogy amíg együtt cserkészték a szerencsét, mind jóravaló, csupaszív barátokként viselték magukat, így nemigen lehetett rájuk tartósan haragudni.
Végül Mizu (manó-, avagy gyerekféle) kapta magát, s miután Kispistabától – aki igen világlátott ember hírében állt, hisz egyszer már a Puskás Ferenc Stadionban is árult szotyit meg a tökmagot – útbaigazítást kért, sietve bement a városba. Villamosok ütközőjén, taxik hátsó lökhárítóján meg egy pizzafutár piros táskájának tetején zötykölődve ért aztán a Blaha Lujza térre, ahonnét már csak valamicske séta kellett, hogy Budapest leghatalmasabb és legcsicsásabb kakaózója előtt találja magát. A tornyos épület hatalmas lámpásait, melyek a járdára szórták varázsos fényüket, egy-egy ijesztő pofázmányú, szárnyas ördögfi tartotta. Mizu bizalmatlanul pislogott fel rájuk, majd nekidurálva magát, belépett a túlméretezett kakaózóba.
Ott aztán tényleg egy egészen más világ köszöntött rá. A gipszcikornyás plafonról óriási kristálycsillárok csüngtek alá, helybe hozva Tündérország minden vakító sziporkáját. A hosszúkás teremben terített asztalok sorakoztak, melyek között elegáns pincérek sürgölődtek sebesen és némán, lakkcipőikkel nem is lépve, inkább csak suhanva a tükörcsillogású márványpadlón.
Mizu oly elveszettnek és rongyosnak érezte magát ebben a csodaházban, mely a mesebeli királyok tróntermeire hasonlított, mint egy Trabant a luxusautók kiállításán. Tán ott is hagyta volna mindjárt a fényességes kakaózót, ha meg nem látja hirtelen a barátait, akik az egyik puccparádésan megterített asztalnál ültek, s már csakis reá vártak. Mizu (manó, vagy tán gyerekféle) megint csak összeszedte a bátorságát, s megindult feléjük. Lassan lépett, hogy jól megnézhesse őket, mert igencsak kíváncsi volt, merrefelé változtak a cimborái, mióta elváltak útjaik. Úgy tűnt azonban, hogy a nagy szerencse, amire rátaláltak, Cérnakolbászt vékonynak hagyta, Labdarigót sem fogyasztotta le, és Nyúlárnyék is eleven nyúlgazda nélkül ült a széke árnyékán.
– Csakhogy végre!
– Féltünk ám nagyon!
– Hogy nem jöff el hoffánk, hiába kértünk oly fépen abban a levélben!
Így üdvözölték a cimborák Mizut, s miután leültették, mindjárt akkora habos kakaót rendeltek neki, hogy alig látszott ki mögüle.
– Kortyolgasd bátran, s mi addig elpanaszoljuk neked mindazt, ami a szívünket nyomja – biztatta Labdarigó a legénykét. – S ha már én nyitottam elsőként ki a csőrömet, hát tudd meg: azért hívtunk ide, mert hármasban sehogy sem bírunk el a szerencsével, ami a nyakunkba szakadt.
– Nocsak! – hökkent meg Mizu. – Az meg hogy lehet? Hisz téged, Labdarigó, minden nap látlak a tévében, hallak a rádióban, olvaslak az újságban. Oly szépen füttyögsz a madáreleségről, hogy biz néha még nekem is kedvem szottyan megkóstolni azt, pedig sosem volt hozzá begyem. S neked, Nyúlárnyék, ha jól hallom, szintén nem lehet okod a panaszra! A nap minden reggel felkel, és nem is hét, de harminchét ágra süt, árnyékot viszont a városban már csak tőled lehet bérelni, tehát az üzleted virul. És te, Cérnakolbász… Messze van ugyan az a híres Kalifornia, mégis tudom, mert a tévé bemondta, hogy még soha, senki nem fogyasztott le annyi kövér embert, mint te, s ezért úgy szeretnek ott tégedet, mint Thomas gőzös a fekete szenet.
– Mind igaz, amit hallottál, de csak félig – borzolta a tollait Labdarigó. – A teljes való viszont úgy szól, hogy a hírnevemmel járó sok macerától, meg az újságírók és tévések folytonos zaklatásától lassan kifehéredik a tollam. Bizony álmomban sem hittem volna, hogy a fekete rigó is megőszülhet egyszer.
– Af árnyéküflet fe jó móka – billegtette árnyfüleit bánatosan Nyúlárnyék. – Af embereknek fükfégük van af árnyékra, amit adok, mégif folyton fidnak, fapulnak éf gúnyolódnak, főleg a formám miatt.
– Nekem pedig elegem van a futkorászásból – reccsent mérgesen Cérnakolbász. – Ha tudnátok, milyen veszedelmes, mikor egy csapatnyi éhes, kövér hölgy lohol a nyomomba, eltiporva mindent, ami az útjukba kerül, csak hogy egyetlen falatkát haraphassanak belőlem! Nekem már az éjszakáim sem nyugodtak: folyton csattogó fogsorokról álmodom!
– Ahha! – tette le a kakaósbögrét Mizu, aki immár mindent értett. – Immár mindent értek. Ezek szerint a szerencse, amit levadásztatok, hamis, sőt, csalfa szerencsének bizonyult! Pénzt, hírnevet ugyan hozott bőségesen, de boldogságot…
– Azt zsírcseppnyit se! – értett egyet Cérnakolbász, mire Nyúlárnyék és Labdarigó is újfent bólogatott.
– Hát jó! – állt fel a fehér abrosz mellől Mizu (manóként, avagy gyerekként), és csillogó szemmel nézett a barátaira. – Egyet se féljetek, mert én tudom, ki az, aki segíthet rajtatok.
Ezzel sarkon fordult, majd kiment a tornyos kakaózó ajtaján, biztosra véve, hogy Nyúlárnyék, Labdarigó és Cérnakolbász éppúgy követni fogja őt, mint mikor még együtt vadásztak szerencsére.
vége. köv.
