Az autó az autó az autó az autó. Nem mondom azt, hogy tütü. Azt sem szoktam, hogy miáu. Vagy vau-vau. Azt sem, hogy papálunk, kisbögyörőm. Autó van, macska, kutyus és általában eszünk. (Van, hogy nyaklevest, ha hanyag kovbojként felteszi a lábát az asztal peremére.) De az autó különösen kiemelt dolog. Amolyan vonatkozási alap. Ünnep, gyönyör. Megyünk sétálni, ha szusszanásnyi időt enged a hideg front, gyorsan teszünk egy kört itt, a környéken. A Lőverek ilyen szempontból hihetetlen inspiráló közeg, szinte bent vagy az erdőben, kutyák, macskák, mókusok, és mint a hétvégén kiderült pelének hitt nyestek. Hacsak nem vadászgörény.
Beköltözött ugyanis egy példány az ajtónk melletti papírtasakba, a khm… pelusok közé. Lusta voltam elvinni a kukáig, kitettem éjszakára, ne mi szagoljuk. Ő szagolta, ez a nyerény, és remekül elvolt benne egész hétvégén. Azóta átköltözött Máté kiszuperált kiskádjába, öt méterrel odébb. Na, most én tuti, nem fogom kézen, és nem viszem ki az erdőbe. Szerintem ez férfimunka. Heló, nyerénykém, megyünk egy kört? És férfiasan visszaintegrálják az állatot a természetes közegébe. Mielőtt megjönnek a nyerénycsemeték, például.
Én meg Mátéval megyek el sétálni. Mióta tud járni, megragadja a mutatóujjam, és megyünk ketten, mint a
nagyok. Fogja, úgy mondjuk, három méteren át, mert akkor meglátja az első parkoló autót. Akkor uccu neki, megiramodik, és mit neki kutyák, macskák, természet – mikor itt ez a jó kis ezüstszürke Honda, hightech kivitelezés, ilyen lámpa, olyan lámpa, igen, az a dísztárcsa, meg a kipufogó. Szerintem hamarabb fogja tudni azt a dísztárcsa szót az asztalnál. Szóval, Honda. Tyú, mondja Máté, és apró lábain nekirugaszkodik. Hátulról kezdi, végig a csomagtartó nyitógombjától, lefelé, megtapogatja a vonóhorgot, a kipufogót, aztán oldalt a zárakat, igen, oda jön a kulcs, majd tovább a lámpákhoz. Mielőtt azonban az egész felsőtestét hozzányomná a lámpákhoz, van oldalt, az első ajtókon az a kicsi lámpa. Sose figyeltem fel rá, hogy ott is van, na, mostmár mindent tudok. Sorolom, ez egy Toyota autó, ez egy Opel, az meg ott egy Suzuki terepjáró.
A terepjáró különösen izgi, mert nagyobb a kereke, mint a fiam. És az ujjait bele tudja mélyeszteni a gumi barázdáiba. Rám néz, és magyaráz, hogy milyen fenséges érzés. Próbálom átélni. És így haladunk – Toyotáól Audiig. Ha kicsit leragad, mert mondjuk, mit tudom én, talál valami izgalmasat, azzal tudom tovább lendíteni, hogy felhívom a figyelmét az alig öt méternyire parkoló Mercedesre. Én, aki legfeljebb annyit tudtam egy autóról, hogy kék vagy zöld. Ebben a tapogatós tempóban két km nagyjából egy óra, két tócsa és tizenöt autó. Ilyenkor meg szoktam érteni a babakocsis anyukákat, ehhez azért ideg kell.
Az viszont, hogy elmegyünk Tündérfesztiválra, átvonulunk a virágokkal díszített Tündérkapun, jön felénk ezernyi rózsaszín tüllbe, fátyolba és varázspálcába öltöztetett tündérkirálykisasszony, Máté meg azonmód elrohan mellettük és megáll az első parkoló autónál, hogy onnan eregesse felém győztes vigyorát. Ez azért mindennek a teteje. Esetleg a sárkány, aminek harcban kell levágni az x fejét. Még annak van a legtöbb esélye. A továbbiakban pedig a manók, koboldok, trollok, pillangók és bohócok mind eltörpülnek egy-egy parkoló bicikli mellett, aminek ha nem is négy, de két kereke mégiscsak van, ráadásul magasabbak, mint az autók esetében. És van tök jó olajos lánca, dinamója, meg rángatnivaló fékhuzala. De ha ez sincs, és mondjuk, épp a kalotaszegi legényest járja a marosvásárhelyi táncegyüttes, akkor ott vannak azok a kis remek, poshadt esővízzel teli öblök a sziklakerti kövek oldalában.
Mindenképp ő lesz a legmocskosabb. És ehhez még vegyük hozzá, hogy egészen biztosan talál egy tök jó, rágcsálnivaló faágat, ami éppen szuttyog a sártól, viszont remekül elnyomja az ebédre fogyasztott csirkepaprikás ízét.
{jcomments on}
