Petri György emlékének
Egyszer volt egy Mirko Kovač nevű szerző, aki ugyan még most is él mint író; valahol arrafelé, ahol a hazát újabban rendre szülőföldemnek nevezik, és meg is tudom őket érteni, tudniillik a házaikat földig rombolták, meg egyébként is, arrafelé más furcsaságok is történtek, például amiből ab ovo kettő volt, azt szépen elosztották, legalább kétfelé. Sose találkoztam a Mirko Kovač nevű fickóval, bár szerettem volna. Szerettem volna azt is, hogy – mint Kovač regényében – egyszer csak nálam is jelentkezik egy alak az élettörténetével, egy Zlatko Marković vagy Márkó királyfi, hogy írjam meg a történetét, vagy legalább is hallgassam végig. (Arról ne is beszéljünk, amikor a Testvériség és Egyenlőség autópályán, ha jól emlékszem – aznap nagy köd volt Szerbiában! – egy szőke, hosszú lábú nő beült Kovač mellé az autóba. ) Szóval se Márkó, se Marković.
A dolog úgy történt, hogy – működő szövegről lévén szó – megfőztem Pasolini kedvenc spagettijét, amelynek a receptjét Mirko Kovač volt szíves közölni az említett regényében. Kultúrmissziót teljesítve terjesztettem a receptet városszerte. Úgyhogy nálunk már mindenki tudja, mi Pasolini kedvenc spagettije, de halvány segédfogalmuk sincs, ki az a Mirko Kovač. Azt meg végképp fel nem foghatják, hogy egyes népeknek miért van kizárólag csak szülőföldjük, másoknak hazájuk, megint másoknak államuk, tartományuk és így tovább. Mindig csak a kulináris élvezetek.
Egy másik szerzőtől viszont egy egészen brutális receptet olvashattunk szerintem nem is olyan régen valamelyik hazai – melyik haza? vagy ahogy egy harmadik szerző, a legkisebbik mondaná: hova haza? – irodalmi folyóiratban. A kakasvérleves munkaigényes, de igen ízletes, szóval megéri a fáradságot, kezdve azzal, hogy a kakas vérét az utolsó cseppig fel kell fogni egy, lehetőleg öblös tálban, mert később nagy szükség lesz rá. Egy üveg száraz vörösborra szintúgy. Ez utóbbinak a nyakára hágni, ha másért nem, hogy a bátorságunkat növelje, nem árt. De mi legyen előbb? Bor vagy a vér?
Hova Al Haza, a kairói varázsló a kérdést sokkal elegánsabban oldotta meg. Ő a saját szemem láttára pusztán imával és némi varázslattal ölt meg egy tyúkot. Persze egy tyúk nem kakas, ezzel teljesen tisztában vagyok, nagyon is nem kakas, de ennyi csúsztatás engedtessék meg nekem is.
Kairó a győzelem kapuja. Mint minden rendes iszlám város, ez is kétszínű. A központtól keletre kezdődik Kelet, nyugat felé sétálva pedig mind közelebb jutunk a Nyugathoz. Ha kitartóak vagyunk, meg se álljunk Gibraltárig, sőt tovább is van, mondanom se kell. Váltsunk hajót és alsóneműt, mint az egyszeri utazó, és jobban tesszük, ha ezután minden kapunál a nevén szólítjuk a kapust.
A varázslót, aki a tyúkkal kapcsolatban azt a furcsa dolgot művelte, természetesen Kelet-Kairóban találtam meg, Kelet-Kairó zegzugos sikátoraiban. Nyugaton ilyen élménye az embernek csak a Grand Canyonban lehet. A meredek házfalak közt az égre tekinteni garantált szédülés, mintha egy kék szalag tekergőzne a fejed fölött. Szorongató érzés, még ha ez a kígyó ezerszer jobb, mint az, amelyik esetleg a lábad előtt tekereg.
A jó illatú nád füstjét követtem, amely a labirintus mélyére csalt, egy hófehérre meszelt palotáig, amelynek kőcsipkés ablakait mind lefüggönyözték.
– Joj, kúme! Ha a tyúknak volna melle, nem kellene a csirkéknek a földet csipegetniük!
Hova Al Haza még a háború – de melyik háború, atyaisten! – előttről ismerte Richard Bruntont. Nem igazán vették egymást komolyan, a saját módszereivel mindkettő átverte a másikat. Brunton nem tisztelte Al Hazát, inkább félt tőle; Al Haza pedig kihasználta a nyugati ember hiszékenységét. Szerintem volt valami közös vonás Al Haza és a perzsák között, hamuszürke maszkja alatt a varázsló is mindig nevetett.
A varázslóra sok kérdezősködés és alapos cserkészés után sikerült végre rábukkannom. Áthaladtam egy főútvonalon, amelyet régi kövek borítottak – talán még a nagy Szfinx orrából lopkodták el őket – s befordultam egy zajos forgalomtól nyüzsgő, keskeny és festői külsejű régi negyedbe, amely az El Azhar mosé és a szomorú Bab el Vazir temető között fekszik. Azután sokáig kóboroltam gyalogszerrel és magányosan, sötét sikátorokon keresztül, keresve a varázsló házát.
A kőcsipkékről már írtam, a karóba húzott időről, a kardélen forgatott nyelvről, a futár megoldhatatlan nyelvéről is. Arról ugyanis, hogy az elfogott futárból semmit sem tudtak kiszedni, le pedig nem vetkeztették, mert ki törődik ma már a hagyománnyal. Senkinek eszébe se jutott, hogy a futár semmiről sem tudhat, a bőrére van tetoválva minden, senkinek eszébe se jutott – hogy le kellene venni csak a ruháit, s feketén-fehéren ott ragyogna az egész titkos üzenet, ezidáig ismeretlen titkosírással rajzolva a nyelv hátára.
– Mit óhajt, kérem? – kérdezte tőlem lágy hangon egy körülbelül tizenhét évesnek látszó fiatalember a varázsló házának kapujában. – Na, most segíts, Halál Angyala! Egy nevet, adj a nyelvemre egy nevet!
Mikor megemlítettem a varázsló nevét, a fiatalember meglepetten hőkölt vissza. Az európaiak nyilvánvalóan nem tartoztak az ügyfelei körébe.
Elővettem egy ceruzával írott ajánlólevelet. Brunton egy régi könyvéből másoltam ki. Amikor a varázsló fia kibetűzte a levél aláírását, szeme barátságosan csillant fel.
– Jöjjön! Foglaljon helyet!
Bevitt az előcsarnok melletti szobába és vendéglátó mozdulattal mutatott egy tiszta, fehér vászonnal áthúzott pamlagra.
Felcsendült lelki füleimnek a tevepásztorok lompos, csörgő táncánál hallott zene: sípok, dudák, dobok, csörgők, kolompok, csengettyűk, s minden, ami mozdítható lehet egy oázisban. Ez is csak Tedzsribet műve lehetett!
A lépcsőn hamarosan megjelent a varázsló.
– Allah! Allah! Ugyan mi jelest találhatott ezen a fiatalemberen a mi tudós Tedzsribetünk!
A királyok leggazdagabb virágháza, a két világból összegyűjtött növénykincseivel, szegény és változatosság nélküli ahhoz képest, mit most a szabad lég alatt magam körül szemléltem.
Az ellentétek egyesültek, hogy tündéri varázsaikkal izgassák érzékeinket.
A sötétzöld fenyű vörös virágú gránátfákkal, fehér rózsával és jó illatú jázminnal ölelkezék. A clematis folyondárai felnyargaltak a komor alakú somra, mely karcsú babérok, szeszélyes orchideák és a szerelem játékairól suttogó mirthuszok közt lakott. Az erős cserfa meghajolt a legcsodálatosabb színű növények terhe alatt, melyek büszke koronája körül szélesen elterjedt függőkertet alkotának, hol a gallyakon gyémánttüzű kolibrik röpkedtek, és az indákról gerezdekben csüngtek le mirjádjai a fényes rovaroknak…Nem folytatom, az idő villámgyorsan repült, s nem kezdtek még táncukba a karcsú, könnyű leánykák a hold fényénél, mikor vendéglátóm néhány rövid szóval kifejtette, mennyire megtisztelőnek tartja látogatásomat és kért, hogy fogadjak el némi könnyű frissítőt, mielőtt a továbbiakra rátérnénk.
Kértem, hogy ne fáradjon a kávékészítéssel. Erre perzsiai teát ajánlott, és ezt a kitűnő italt köszönettel elfogadtam.
– Joj, kúme, ha tudtam volna, hogy hova vezet az a porolás, nekem minden olyan elképzelhetetlenül veszett. Mese, mese…
Nincsenek már homokdűnék, hova lehajtsd a fejed, kő, csak kő, csipkekő, kőmező, nem ez a hazád. És akkor megláttam a hegy oldalán felvezető ösvényt.
– Joj, a próféták lábnyomára esküszöm, ez mese, mese…
A szolga behozta a tipikus egyiptomi édességeket, mézzel kevert búzalisztből sütött nagy süteményeket, banánt, kétszersültet és kis poharakban a perzsa teát…
Megint ott botorkáltam a szűk, poros sikátorban, amely az öreg varázsló rozoga, ódon házához vezetett. Éppen az ellenkező irányba is mehettem volna, az Attaba el Khadra tér mögött, ám a tyúkpiac bennem felhangzó énekéhez jobban illett a rémségesebb utca. Egy kis, kövér és fehér tyúkot szorongattam, jobb hónom alatt. Bal vállam fölött pedig aki átnézett, Izráil volt, a Halál Angyala.
Megálltam a kapu előtt, ahogy Xerxes megállt a 77. hadtesttel Abadan kapuinál.
-Hova Ahasvérus? Nema haza, nema haza.
A kakasvérleves gyöngyözve ütközött ki homlokomon. Azoknak, akiket az ősi misztériumokba beavattak, ünnepélyes esküt kellett tenniük, hogy sohasem fogják elárulni azt, ami a szentelt falakon belül történt.
Mi volt akkor is, amikor a perzsák a Királyok Királya vezetésével Babilont indultak bevenni? A káldeusok halálos nyugalommal lakmároztak-dőzsöltek, a főterem tarka szőnyegein henteregtek – ismerem már ezt az érzést, a kék szőnyegből kiálló partizánok, bajonettek, tőrök karcolásának nyomát a mai napig a hátamon viselem.
A szolga a pamlag mellett állt, bal karját a háta mögé tette, rezzenéstelenül várakozott, csak pislogásából lehetett tudni, hogy élő ember, és nem szobor. Mintha csak kettesben lettünk volna a varázslóval. A tyúk a szoba közepén topogott. Úgy éreztem magamat, mint az európai turista, akit véletlenül bezártak egy éjszakára a Nagy Piramis Király Termébe. Ha volnának okok és célok, hogy miért csákányoztak ki ilyen hatalmas kőtömeget a Nagy Piramishoz a közeli Tourah mészkőbányáiból, és a távolabbi Sziene gránitbányáiból, nem állna tanácstalanul és értetlenül az a turista. És nem félne. Nem azért, mert éjszaka van, mert a verőfényes egyiptomi ég alatt, a szúrós minaretek között is egyszerűen nem odaillőnek érzi magát. Csodás, de nem szeretem. Már-már kínosan éreztem magamat.
A szegény tyúk végül is megrémült és elszaladt a szoba sarkába, ahol is egy szék alatt keresett menedéket. A mágus erre felszólított, hogy fogjam meg és hozzam vissza a szoba közepére. Én azonban kijelentettem, hogy semmi kedvem még egyszer hozzányúlni. Erre a fia jött be, megfogta a madarat és visszahelyezte arra a helyre, ahonnan elmenekült.
Csakhamar megint felrebbent és másodszor is a sarokba akart menekülni, amikor a varázsló kemény hangon ráparancsolt, hogy maradjon a helyén.
És a tyúk abban a pillanatban mozdulatlanná vált.
Majd észrevettem, hogy elkezdett egész testében remegni, de annyira, hogy csak úgy rezegtek a tollai.
A varázsló alig hallhatóan énekelni kezdett. Nem hangosabban, mint mondjuk amennyit a homokszemek percegéséből hallani lehet. Kicsit karcosan dalolt, az egyik ujjával a térdét ütögetve ellenpontozta a ritmust. A tyúk egy irányba nézett, mozdulatlan volt, akár egy szobor, önkívületében még nem is pislogott. A kis állat egyre nehezebben szedte a levegőt, alig észrevehetően erőtlenedett el a pihegése, majd légcsöve görcsösen megmerevedett, sípolva-erőlködve próbálta magába vonni a levegőt. Tollai felborzolódtak, és szörnyű danse macabre-ba kezdett.
– Joj, kúme, ha a tyúk ismerné Izráilt, ahogy én ismerem!
A tyúk végül annyira elerőtlenedett, hogy a lábai nem bírták többé a terhét, úgyhogy leroskadt a padlóra, de testét még képes volt egyenesen tartani. Két perccel később már ez is megszűnt. Oldalára fordult és végignyúlt a padlón. Ám szelleme fellázadt a végzet ellen, szörnyű erőlködéssel igyekezett megint lábra kapni, de kimerülten újra visszaroskadt. Még néhány perc telt el és ekkor teste görcsösen rángani kezdett, tollai pedig szánalmasan remegtek.
Majd ez a mozgás is mind jobban lassult, míg végre teljesen abbamaradt. A test mozdulatlanná vált, a fej megmerevedett és láttam, hogy az a meleg kis élőlény, amelyet fél órával ezelőtt hoztam a bazárból, kiadta a páráját. Elállt a szavam is.
A varázsló ekkor közölte velem, hogy a szellem, amelyik a tyúkot elpusztította, azért engedelmeskedett, mert hajlandó ezután engem szolgálni.
Megnyíltak Abadan kapui. És a tenger hullámai vértől vörösen-haragosan nyaldosták a partot. A partot, amelynek homokja édesen émelygő párát lehelt ki. A győzelem kapui kinyíltak, és a dicsőséges 77. hadtest visszafoglalta Abadant.
Cocq au vin
Egy nem túl koros, kb. 1, 5-2 kilós kakast vágunk, vérét egy vájdlingba eresztjük, amelybe előbb egy kávéskanál ecetet tettünk, megelőzendő a vér megalvadását. A kakas belsőségeiből, lábából, alsó szárnyából, nyakából és fejéből, valamint fél kiló marhaszegyből és leveszöldségből húslevest főzünk. A kakas nemesebb részeit (mell, combok, felsőszárnycomb) nyolc darabra vágjuk. Tíz deka, lehetőleg húsos kolozsvári szalonnán két nagy fej, apróra vágott makói hagymát megpirítunk, aztán hozzáadjuk a kakashúst, és szép vörösesbarnára átsütjük. Ezután leöntjük a korábban elkészített húslevessel, a kakas vérével és egy liter száraz vörösborral. Ha a kakas megpuhult, a húsdarabokat kiemeljük, és például langyos sütőben melegen tartjuk. A főzelékhez két púpozott evőkanál lisztet adunk, és állandóan kevergetve mártás sűrűségűre főzzük. A mártást a húsra öntjük, és csiga- vagy eperlevél-tésztával tálaljuk. Bár szerintem legjobb friss kenyérrel, köret nem illik hozzá.
Az áldozati állatot nem szabad semilyen körülmények között megenni. Én is a varázslat befejeztekor fogtam a tyúktetemet, becsomagoltam az El Ahram (A Piramis) egyik számába, és hazasiettem. Amikor hazaértem, átadtam az egész csomagot fiatal arab szolgámnak, azzal az utasítással, hogy eszébe ne jusson azt kibontani. De figyelmeztetésem felesleges volt, mert amikor közöltem vele, hogy a csomagban egy áldozati tyúk van, amelyet egy varázsló ölt meg, a szolga rémülten húzódott vissza tőle, és amennyire csak lehetséges volt, még a szomszédságát is kerülte.
A madarat másnap éjfélkor kellett a Nílusba dobnom. A Kaszr-el-Nil hídról hajítottam le egyenesen az iszapszürkén kavargó hullámokba. Az újságpapír szétnyílt, mint két nagy szárny, s a tetem hangos csobbanással merült el a sodrásban.
Arab szolgám hálát mondott Allahnak, amikor épségben visszatérni látott. Oly boldog volt, mint a kismacska, amelynek sikerült az első egeret megfogni.
(Köszönettel a Debreceni Egyetem Magyar Irodalmi tanszékének,
Bozsik Péternek, Richard Burtonnek, Kemény Zsgimondnak,
Babek Adili-Khamsnak és a kairói mágusnak){jcomments on}
