– Aki hallja az állatnevét – magyarázta Judit –, gyorsan mondjon egy másikat, különben a középen álló az újsággal a fejére üt. Viszont ha olyan állatnevet mond, amilyen nincs a körben, akkor is a fejére ütnek, és középre kell állnia.
– Mekkorát lehet a fejre ütni? – kérdezte Robi.
A társaság nevetett. “Kicsit, csakis kicsit” – hallatszott több irányból.
– Akkor – folytatta Judit – most válasszon mindenki állatnevet, és mondja meg, hogy mit választott. Akármit lehet választani, csak állatnév legyen.
Kutya, macska, víziló, elefánt, egér, teve, aranyhörcsög. Robi a kakadut találta ki, Lajos a verőköltő bodobácsot. Utóbbi ellen a többiek tiltakoztak, mondván, túl hosszú, és nehéz megjegyezni. Judit viszont kijelentette: jó, ha valaki ilyen nevet választ, mert ezzel némileg védve van, és a többi játékost is nagyobb erőbedobásra serkenti. Úgyhogy Lajos maradt verőköltő bodobácsnak.
Márta választott utoljára:
– Háze. Én háze vagyok.
– Az micsoda? – kérdezte Csaba.
– Nyúl – felelt Márta helyett Csilla. – Nyúl németül. Der Hase.
– Akkor nyúl vagy – így Csaba.
– Nem – tiltakozott Márta. – Háze vagyok.
– Milyen baromság ez? Azért, mert Németországban tanulsz, még nem kéne fölvágnod. Magyarok vagyunk, úgyhogy nyúl vagy.
– Hadd legyen háze – szólt közbe Judit. – Megjegyezzük.
– Én akkor is nyulat fogok mondani – közölte Csaba. Márta nem reagált.
– Elég legyen már! – mondta Judit. – Kezdjük inkább el.
Elkezdtek játszani. Először Judit állt középre az összetekert napilappal, röpködtek az állatnevek. Kati lovat mondott, ló viszont nem volt, így aztán Judit jó nagyot húzott Kati fejére, odaadta neki az újságot, és leült a helyére, Kati pedig középre állt. Judit folytatta a sort: “kakadu”, Kati villámgyorsan Robihoz fordult, ám az már mondta is: “aranyhörcsög”. Zsuzsa fölsikoltott, és azt kezdte kiabálni: “teve, teve”. “Macska” – mondta Csaba, Kati erre Lajos fejére vágott.
– Na! – tapogatta a kobakját Lajos. – Én verőköltő bodobács vagyok.
– Bocs – szabadkozott Kati – Most akkor mi van?
– Semmi – mondta Judit. – Maradsz középen.
“Katicabogár” – szólalt meg Lajos, Judit gyorsan rávágta: “nyúl”. Kati pedig ráütött Márta fejére.
– Mi az? – csodálkozott Márta. – Háze vagyok.
– Mekkora baromság ez! – mondta ingerülten Csaba. – Most mit vágsz föl ennyire Németországgal?
– Nem vágok föl. Csak mondom: háze vagyok, és nem nyúl.
– Nem tudom, miért kell ehhez ragaszkodni. Ha Amerikába járnál egyetemre, akkor rabbitet kellene mondanunk?
– Nem – Csilla vállat vont – Az amerikaiakat nem szeretem.
– Én meg a németeket nem szeretem. – Farkasszemet néztek.
– Hagyjátok már abba – mondta Judit.
– Csak akkor játszom tovább – így Csaba –, ha nyúl lesz és nem háze.
– Én pedig ilyen ellenséges légkörben egyáltalán nem játszom tovább – Márta fölállt a székről.
– Magyarok vagyunk – jelentette ki Csaba. – Azért, mert Németországban tanulsz, miért kell házét mondani? Menj vissza Berlinbe, ott mondogasd, hogy háze!
Márta sírva fakadt.
– Leszel inkább nyúl? – kérdezte Judit. Márta a fejét rázta. – Jó, akkor játszunk így tovább! Ha Márta meggondolja magát, majd szól.
Csaba egész közel hajolt Mártához: – Magyarok vagyunk – ismételte. – Nem vagyunk Berlinben.
– Háze vagyok – mondta Márta, és kiment a szobából.{jcomments on}
