Háttal utazom. Egyedül vagyok a kabinban. Volt ennek egy rítusa sok éven keresztül, a hétvégéknek, amikor a szombathelyi gyorson bevackoltam magam, ha szerencsém volt a lábam is fel tudtam tenni a szemközti ülésre, zenét hallgattam, olvastam vagy csak néztem ki az ablakon, pont mint most. Arra ébredek, hogy a hátam mögött döng a kabin fala.
Kinézek a folyosóra, látom, hogy egy tizenhat év körüli fiú belecsavarta a kézfejét a pulcsijába és azzal üti a kabin ajtaját. Még jobban előre hajolok, látom, a túloldalon ugyanígy üti az üveget a haverja. Ilyenkor lenne jó két méter magas, kigyúrt állatnak lenni és rájuk ordítani. Mivel nem vagyok az, várok. Hátha abbahagyják. De nem, a lendületük töretlen. Sárszentmihálytól Hajmáskérig röhögnek és ütik egymást. Nem bírom tovább, lassan visszabújok a cipőmbe, felállok, és szerencsémre mindezt sikerül olyan lassan csinálnom, hogy mire kiérek a folyosóra, már nincsenek sehol, így nem tudom tőlük megkérdezni, hogy „Ezt miért kell csinálni?”, vagy valami ilyesmit. Eltüntek, így megkímélnek attól, hogy kiröhögtessem magam. Megütni azért remélhetőleg nem ütöttek volna meg, ahhoz túl gyerekek még, de annyira már nem, hogy egy ilyen kérdéstől elszégyelljék magukat, talán ennyire nem is voltak soha, nem tudom.
Kolontár. Devecser. Mintha sosem éltek volna itt emberek. Az októberi gátszakadás óta közel kilenc hónap telt el. Még most is rengeteg monstrum dolgozik az iszap eltakarításán, de a föld még mindig vörös, az egykori halásztóból még mindig csorog a vörös lé.
Egy devecseri férfi a múlt héten öngyilkos lett. A vonat alá ugrott. Itt nálunk, általában, így szokás. Tavaly nyáron, amikor vízért mentünk ki az artézi kútra, láttunk egy férfit botorkálni a sínek között. Harminctól hatvanig, bármennyi idős lehetett. Valószínűleg a dobai elmegyógyintézetből tették ki. Indigókék, dzsörzé öltöny volt rajta, alatta nem viselt inget. Egy kilométerkövön ült. Magában beszélt, nem mertünk odamenni hozzá, azt hittük részeg. Mire visszajöttünk, már nem engedtek át minket a rendőrök. Állítólag az a vonat ütötte el, amelyik elé délelőtt már egyszer odafeküdt, de az utolsó pillanatban mégis sikerült felugrania előle.
Végül három óra után megérkezem Somlóvásárhelyre. Eszem a könnyű zöldséglevest, a kerti borsóval, sárgarépával. Anyám nézi, ahogy eszem, közben mesél, mi történt a faluban, ki lett rákos, ki halt meg, és persze kérdez, mi lesz augusztus után, ha hazajövök. Gondolom szakdolgozat, könyvtárazás, aztán majd lakáshitel és végre egy macska is, bár jelenleg ez sem boldogít. Körbejárjuk a kertet, nézem az új gyümölcsfákat, a veteményest, mint valami turista. Próbálom magam otthon érezni, de csak lelkifurdalást érzek, amiért nem érzem a hazatérés nyugalmát. Estefelé körbebiciklizzük a hegyet, útközben meglopjuk nagyapám cseresznyefáját. Nézem a szőlőt, vagyis a helyét, nagyapám talán forog a sírjában, az új tulaj szinte teljesen felszedte a tőkéket és beültette a helyüket fűvel. Valahonnét permetszag jön. Szeretem ezt a szagot. Miután hazaérünk, csak ülünk a teraszon, máshoz nincs erőm, elszoktam a biciklizéstől, Szicíliában kamikaze akciónak beillő mutatvány lenne. Virágzik a két öreg hársfa a házunk előtt. Ez például nincs Cataniában, gyűjtögetem magamban a dolgokat, mi miatt érdemes hazajönni. Meg az a három koffernyi könyv sincs kint, amit másnap egy ismerősünk ajándékoz nekem. Közel 60 kg-nyi könyv, köztük elég sok ritkasággal. Egész délelőtt elvagyok köztük. A könyvek lapjai közt kivágott újsághirdetések, az egyik hátulján társkeresések 1976-ból: „62 éves özvegyember, egyszerű fizikai munkás 1400.- forint nyugdíjjal, szoba, konyha, fürdőszobás lakással, hozzám való házastársat keresek, »Dohányzom«jeligére a kiadóba.”, „52 éves, kimondottan jó megjelenésű, csinos, intelligens, pozícionált állapotban lévő, gyönyörű főbérleti lakással, egyedülálló özvegyasszony, csakis teljesen leinformálható, korban hozzá illő, jóérzésű férfi ismertségét keresi, teljes diszkréció biztosításával. »Cél, házasság«, „Két értelmiségi barát 29/170, 28/163 keresi jóérzésű, intelligens, rendezett körülmények között élő, értelmiségi lányok, vagy elvált asszonyok társaságát házasság céljából. Fényképes válaszokat kérünk »Várlak« jeligére.
Mielőtt visszaindulnék Pestre biciklizek még pár kört a faluban. Nem változott semmi, így lesz az egész egyre nyomorultabb. Az utcánkból két családot is kilakoltattak, nem bírták fizetni a törlesztőrészletet, és ez egy húsz házból álló utcában elég szomorú arány. Érdekes, hogy mindkét család ott hagyta a kutyáját, mintha az ingatlan egy részei lennének. Anyám beszélt az egyik családfővel, amikor még utoljára visszajött valamiért, hogy a kutyával mi lesz. A férfi azt mondta, így esélyt adnak neki az életre. Végül is.
Pár nap után indulok is vissza Pestre. Déli pályaudvar, Széll Kálmán tér, itt azért egy pillanatra elröhögöm magam, Margit híd, most kivételesen mehetne lassabban is a villamos, Pest, késő délutáni, hosszú árnyékok az Üllői úton, Kálvin tér, Astoria, Deák. Szép lett a Kiskörút. Pár barátommal találkozom. Zúdulnak rám a hírek, a pletykák, volt egyetemi csoporttársak között újabb eljegyzések, néhány házasság. Sokan már dolgoznak, házat vettek, vagy kocsit. Így is lehetne, majd lehet is, persze, nyugatom magam. Újabb és újabb ismerősök buknak elő az éjszakából. Mindenkinek örülök. Az est lezárásaként felkeressük a kedvenc gyrososunkat. Jövünk fel az aluljárójából, Anna barátnőm táskája ekkor már nyitva, a mögötte lévő férfi szemrebbenés nélkül visszahúzza a kezét, és halálos nyugalommal sétál tovább mögöttünk. Annának csak arra van ereje, hogy hangosan megkérdezze, mindenkinek megvan-e mindene. Igen, megvan, és mire újra hátranézünk, a férfi már kényelmesen sétál át a zebrán.
Mikor hazaérek nagynénémékhez, van még pár órám a gép indulásáig. Aludni kéne. Nem megy. A szobám fala közös a liftakna falával. Mindenütt jó, de hol is volnék otthon? Hány barát, növény, mennyi sör, hány diploma, milyen munkahely vagy mekkora fizetés kellene hozzá? Pont mire megszoknám a lift hangját, csörög a telefon, négy óra van, indulni kell.{jcomments on}
