Igazi Kormos lány ez.
Igen.
Kormos szemek ezek.
Gyakran közelítettek efféle mondatokkal felém mindenféle idegenek. Nem is értettem, mit akarnak, amikor szokatlan közvetlenséggel odaléptek hozzám, és mutatóujjukat az állam alá téve megemelték fejemet, hogy közelről a szemembe bámuljanak.
Egy-egy ilyen incidens után hazaérve, azonnal besiettem a fürdőszobába. A tükör elé álltam, és kerestem a „kormos szemeket”. De semmi különöset nem találtam. Barna szemek. Nincs ezekben semmi érdekes, semmi bámulatra méltó.
Ma már tudom, hogy nem az én csodálatos szemeim csalták oda az idegeneket „szemezni”, hanem az, amit Kormos papa örökül hagyott rám. A Kormos tekintet.
Kormos papát nem ismertem. Ferencnek hívták, de a családban ő csak Kormos papa.
A falon, a zongora mellett egy fekete-fehér kép lóg. Róla készült.
Fekete svájci sapka van a fején, körszakáll az állán, sötét, ráncokba ágyazott szemét pedig vastag keretes szemüveg veszi körbe. Bár fiatalkori fotókat is láttam róla, olyanokat, melyeken kis fecskebajuszt visel, mégis a fekete-fehér kép jelenti nekem Kormos papát.
No meg azok a történetek, melyeket apám mesél róla. Hogy ezek igazak-e vagy sem, nem tudom. De az biztos, hogy Kormos papa öt gyereke ötféleképpen emlékszik. Ezért a közös emlékezés Kormos papára mindig kudarcba fullad. A nézeteket pedig lehetetlen összeegyeztetni, mert mindegyikük ragaszkodik a saját verziójához. Mindegyikük saját oltárt emelt a papának, és ehhez másnak közel lépni, a saját árnyékával odatolakodni tilos.
Ami biztos, hogy Kormos papa autósiskolát vezetett Bogláron, hogy szerette a gyerekeit és szerette a kártyát, hogy egyik lába fából volt, és hogy nem volt soha a szürkék hegedűse. Hogy kiknek a hegedűse volt, abban azóta sem sikerült megegyeznie az utódoknak.
Apám úgy emlékszik Kormos papára, mint hősre, akinek gerincét soha nem hajlították meg az érdekek, és akitől két rossz szó örökre megsebesítette a lelket.
Sokadszor meséli a történetet, amikor elpusztultak a kacsái.
Hetekig könyörgött a papának, hogy kacsákat szeretne. Megkapta őket. Nyár volt, játszott velük. De megitatni elfelejtette őket. A kacsákat megölte a hőség. Kormos papa pedig mégcsak meg sem fenyítette őt. Csupán elmondta, hogy mit csinált, illetve, hogy mit nem csinált, és hogy felelőtlenségének mi lett a következménye. Apámnak nagyobb bűntudata sosem volt, a felelősségről keményebb leckét sosem kapott.
Szerinte Kormos papa kiváló férj és apa volt. Egy-egy bölcs mondást, mely talán csak apám emlékeinek újszülöttje, majd mindennap idéz tőle. „Erre a nagyapátok azt mondta volna…”- süti el naponta.
Valószínűleg nincs igaza.
Valószínűleg Kormos papa sem volt tökéletes. Valószínűleg hajlíthatatlansága nemcsak jót hozott a családnak, valószínűleg vele csak a Mai békességével lehetett együtt élni.
Az biztos, hogy Kormos papa a halála után legendává vált. Az én képzeletem is formálja őt nap, mint nap. De felnéznem rá kötelező, mert apám óriásira növesztette.
Néhány éve Mai is meghalt. Hosszú évekkel Kormos papa halála után.
Mai mindig szelíd mosollyal hagyta, hogy gyerekei olyanra formálják apjuk emlékét, amilyenre szívesen gondolnak vissza. Soha sem próbálta az emlékezést a valóság medrébe visszaterelni. Hagyta, hogy Kormos papát, akinek élőként nem sok köze volt a tökéleteshez, a halál a tökéletesség fényével hintse be. És ha egy-egy gyarló cselekedete mégis előkerült, azt egy legyintéssel a mulattató pajkosságok közé söpörte.
Maiból nem lett legenda. Neki nem voltak gyarlóságai, amikre rá kéne húzni a vidám pajkosságok leplét. Ő egész életében tette a dolgát. Nem bölcselkedett, csak okos volt, nem veszekedett, csak megbocsátott, nem lázadt, csak elviselt. És csak felnevelt öt gyereket.
Szemeimben mégsem Mait, hanem a Kormos papát keresik. És meg is találják.
Ahogy én is megtalálom apám szemeiben.{jcomments on}
