Archív

A piaci rés

szhgyMióta az ember beszél, ún. gondolatokat közöl, folyton napirenden van a világvége. Hogy jön. Ezzel azonban most nem foglalkoznánk.

De mióta stb., az is napirenden van, hogy mintha megbolondult volna az egész világ. Az emberiség.

Ezt empirikusan vizsgálni mi nem tudjuk, de adalékként hozzátesszük a magunkét, hogy a kvantitatív analízisek kedvelői mintegy elméleti, kvalitatív muníciót kapjanak egy kutatáshoz, melyben verifikálják a hipotézist, hogy bizony, az egész világ, mindenki megbolondult.

Én még csak azt állítom, hogy jó úton haladunk.

 

Itt van például a megélhetés. Vagyis nem a megélhetés, hanem a munka. Amit vagy kifizetnek, vagy nem. Amit vagy megbecsülnek, vagy nem.

Tíz évvel ezelőtt az ember még simán megélt ösztöndíjakból és abból, amit ide-oda firkált, szerkesztett. Felhőtlen volt az ég, a jövő előttünk, a háborúk utánunk, a rezsi meg kicsi.

Aztán különféle, itt nem részletezett okokból, s nem feltétlenül azért, mert mindenki megbolondult volna, az egész megváltozott. Ráfoghatnánk a gázáremelésre, a devizahitelre és a génmanipulált élelmiszerpiacra, de ez félrevezetne bennünket.

Nem is ragozom. Csak azt szeretném elpanaszkodni, hogy mostanában furcsa felkéréseket kap az ember. Vagyis előbb leszögezzük ama furcsa tényt, hogy bizonyos ösztöndíjakat már nem kaphat meg az, aki dolgozik és fizetése van, és ezt a többiek tudják is róla, ellenben az, aki se nem dolgozik, se fizetése nincs (csak rejtett jövedelme, öröksége, szalmazsákba dugott spórpénze végkielégítésből, szóval lóvéja valahonnét), az máris nagyobb eséllyel pályázik. Számíthat a szolidaritásra, más néven a sajnálatra. Pedig tudjuk, mekkora össznépi játék ez, és hogy már a komenizmusnak is vége, mégsem az kap ezt meg azt, aki kiérdemli, hanem aki kijárja. Ennyiben maradt minden a régiben.

Annyiban meg nem, hogy régen, ha írt, rendesen kifizették az embert. Többé-kevésbé rendesen. A menő budapesti lapok jobban fizettek, a vidékiek, határon túliak kevésbé, olyik semmit – de előre megmondták. Így volt ez a könyvekkel is – előfordult, hogy honor nem volt, de dicsőség volt, most viszont teljes a káosz. Ám előre megmondták, hogy bekerülsz egy antológiába, és (nem) kapsz (semmit) ennyit, vagy legalábbis tiszteletpéldányból többet. Most meg? Még a leszámlázott írás után járóért is szaladhatsz, mert még az áfát is benyelik. Tiszteletpéldány? Hát elvitte a cica.

Adott esetben az antológiák ma úgy működnek, hogy eleve leközölt írást kérnek, arra számítva, hogy már úgyis eladtad egyszer, most íme, jő az újabb megdicsőülés. Nagy kár, hogy az internet korában a gyűjteményes köteteknek egyre kevesebb az értelme. Hovatovább oda, azok közé akarnak betuszkolni, akik közé magad sem érted, hogyan tartoznál, vagy éppenséggel politikai, személyes stb. okok miatt nem is akarsz tartozni.

De ez nem új fejlemény. Hisz előre megmondják, lóvé, az nincs. Viszont légy szíves azonnal önéletrajzot prezentálni, frisset, és hozzá fényképet, újat. Megy is gyorsan, jobb mihamarabb elfeledni az ilyen feladatokat, minek húzni az időt, de aztán jön vissza a levél, hogy nem jó a kép. Kicsi, nagy, színes, fekete-fehér, nem hasonlítasz saját magadra, frissebb kéne, ne legyen rajta macska, sörösüveg, haveri kör, és az nem jó, ha fehér ingben vagy fehér háttérben. És ilyenkor kezd felmenni a pumpa, löki az agyba a vért, hogy mi a tosz van? Mert még az is oké, amikor a lexikonkészítő üzenget, nem is e-mail-ben, hanem rokonok által, hogy ez meg az kell, lécci írd meg, töltsd ki, kövesd saját munkásságod naprakészen, hová mit írtál, ki mit írt rólad és a többi érdektelenség (a net korában bla-bla-bla – kár a papír a lexikonokra, antológiákra és a többi), de a fényképek kapcsán megszűnik a megértés, a tolerancia, az én-sem-csinálnék-másképp típusú magyarázat.

Mert aki ír, azok közt kevés a jó fényképész, főleg nem magáról fotografál jókat az emberfia, még ha szuper kis gépe is van. Megengedem, ilyen alakok is vannak, jó s szép is az. De én nem tartozom közibük. Meg aki tud tördelni is, meg szép honlapot készíteni, mert érdekli, mert végül ért hozzá, olyan is akad nem egy. Ez is szuper. És még azt is megértem, az én érdekem, hogy jó kép jelenjen meg rólam, és ne az, amikor nagykabátban és sapkában állok a norvég ködben, felismerhetetlenül. Mert azt ugye leszedhetik a Facebook-ról.

De amikor nemrég azt kérték tőlem, hogy olyan digitális fényképet küldjek, amely kocka-alakú, és pontosan ötször-öt centis, akkor arra gondoltam, hogy no igen, nem a világ bolondult meg, hanem én, teljesen természetes, hogy úgy fotózni, mint képeket vágni tudok, tördelek és képszerkesztek, sőt, máshoz sem értek, mint magamat kockára fotózni és küldeni mindenhová, ahová kell.

És arra is rájöttem, hogy ha ez kell, akkor itt hatalmas piaci rés van, és nem rinyálni kell, hogy nem fizetnek itt meg ott, hanem igen, ezt megragadni és eladni az 5×5-ös képeket és slussz.

Egyébként ma rájöttem, hogyan vághatom ki magamat egy képből, megtanultam használni az izé programon az izé ollót, úgyhogy tessék, küldöm is az új képet (ami tavalyi), kérem a szerkesztőt, ezt rakja ki.

{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top