Húsvét volt.
Most is siettem haza. Hogy otthon, otthoni hangulatba, otthoni illatokba bújva ünnepelhessek.
Ajándékokkal az utazótáskámban szálltam le a vonatról. Apám az állomáson várt.
Fészket már nem építek, a húsvéti nyusziban már rég nem hiszek, de még mindig izgatottan várom, hogy magamba szippanthassam a húsvét szagát.
Pedig nálunk nincs ünnep, amit családi összefeszülés, összezördülés ne előzne meg. Mert anyám csodát akar. Mindig tökéletesen akarja betölteni a Mikulás, a Jézuska és a húsvéti nyuszi szerepét.
A konyhából csak akkor jön ki, ha meglát egy azonnal eltávolítandó szöszt a szőnyegen, vagy ujjlenyomatot az üvegen.
Tizenöttagú családra süt. Pedig csak négyen vagyunk. Már hetekkel Karácsony előtt is egymásra fektetett bejglirudak terpeszkednek a spájzban. Közvetlenül a kakaós kalácsok, a linzikoszorúk és a dióskiflik szomszédságában. Ezek édes illata szinte kilöki az embert a kamrából.
De mindez még semmi! Legalábbis anyám szerint. Mert még nincs kész a kocsonya, a korhelyleves, a pulykát meg még a fagyasztóból sem vette ki. A salátákkal, a különböző köretekkel pedig sehol sincs.
Percenként végigzongorázza magában, hogy mennyi minden van még vissza, percenként ráborul a kétségbeesés, mert ő úgysem fog végezni semmivel.
Mert minden a feje tetején áll, mert minden csupa mocsok.
Kétségbeesését az ünnep előtti napokban már nem tudja magában tartani.
Készülődése soha nem bicsaklott még meg, de ettől rettegve ő mégis minden ünnep előtt megfeszül. És kiborít.
Mert ilyenkor nem nyughat. Összeveszik apámmal, hogy satnya fenyőfát hozott, a bátyámmal, mert ferdén állította be, és velem, mert lassan kötözöm a szaloncukrot. De legjobban magára haragszik, mert „megint” nem fog végezni, mert alig lesz valami az ünnepi asztalon, mert a torta tetején megrepedt a csoki.
A feszültség csak akkor száll ki belőle, amikor mindnyájan a díszektől roskadozó karácsonyfa előtt állunk, ami nem ferde, amikor az ünnepi asztalon nincs már fél centi hely se.
És mikor ő megnyugszik, nagyot sóhajtunk mi is.
Nálunk így teljes az ünnep.
Tudtam, hogy minden így lesz most is.
Mikor beléptem, anyám a tűzhely mögött állt. Alig látszott ki a húszliteres lábos mögül, amiből a sonka fehér csontja pislogott ki. Anyám, szemöldökét összehúzva nézte vádlón a sonkát. Vádolta szegényt, mert biztos volt benne, hogy nem fog időre átfőni. A sonka prüszkölve, rotyogva igyekezett átfőni.
Most későn érkeztem. Lemaradtam a készülődés kezdetéről.
A tojásfa már az asztalon nyújtózkodott görbe ágaival. Az ablakokon már nem volt ujjlenyomat és a szőnyegen se szösz. Mindenhol frissen szedett virágok, barkacsokrok, színes szalagok.
Kicsit sajnáltam, hogy kimaradtam a díszítésből, de hát… elkéstem, úgy kell nekem.
A tojásfestéssel viszont megvárt anyám.
Átöltöztem játszósba, és már kevertem is a festékeket: a színeket. Anyám feszültsége azonban ekkor már kirobbanóban volt. Ki is robbant. Fél óra sem telt el azóta, hogy megérkeztem, de már veszekedett. Halálosan megsértett… hogy pontosan mivel és miért, már nem tudom, de halálosan, az biztos.
Eldöntöttem, nem segítek neki tojást festeni. Fesse csak egyedül. Felvonultam a szobámba, és hagytam, hogy anyámat hatalmába kerítse a „megint nem fogok végezni” – érzés.
Majd meghaltam, annyira szerettem volna tojást festeni. Hiszen ilyen alkalom évente csak egyszer adódik. Minden lenti neszt irigyeltem. Lelki füleimmel hallottam a tojások koccanását a festékkel teli pohár oldalán. És láttam, ahogy pár perc múlva kis színes fejüket elődugják.
Anyám keményen felkiabált:
– Nem jössz tojást festeni?
Megbocsátottam. Ha már ilyen szépen kér. Lementem, de nem néztem rá. Nehogy azt higgye, hogy engem ilyen egyszerűen ki lehet engesztelni.
Derülve kanalaztam be és ki a tojásokat. Ünnepi vidámságomat nem tudtam anyám elől a megbántottság álarca mögé bújtatni. Ő viszont még mindig haragudott a sonkára, és a szerencsétlenül ágaskodó tojásfára és magára, mert „megint” kicsúszott az időből. Hát addig zsörtölődött, amíg elvette ünnepi jókedvemet. Megint megsértődtem, de tojásfestő állásomat nem mondtam fel. Némán festettem, megbántva, torkomban a sírás gombócát lefelé lökdösve.
Aznap nem szóltam többet anyámhoz.
Furdalja csak a lelkiismeret, amiért ilyen mostohán bánt velem!
De nem furdalta.
Nem furdalta.
Ez nagyon bántott.
Már este elhatároztam, hogy másnap bosszút állok.
Megreggeliztem.
Aztán bejelentettem, hogy délután visszautazom Pestre. Nem töltöm itthon a húsvétot. Nem eszem a főtt sonkából és a színes tojásból. Nem várom anyával a locsolkodókat.
Felmegyek Pestre… az üres albérletbe. Az ünnep és az ünnepet megelőző civódások nélküli albérletbe.
Az üres albérletbe.
Anyámnak mosogatás közben szúrta meg a fülét a bejelentésem.
– Minek mész vissza? Mit csinálnál ott? – kérdezte fuldokló kétségbeeséssel.
– Nem csinálok semmit. De ott legalább nyugtom van.
– Mikor mész?
– Délután.
– Miért? Előbb nincs vonat?
Vágtak a szavai.
Bement a kamrába. Nagy csörömpöléssel.
Apám tehetetlenül nézte civódásunkat. Aztán ő is eltűnt anyám után a kamrában. Egy perc múlva könnybe lábadt szemmel jött ki. Csillogóan nézett rám. Kérlelően.
Csak percek múlva tudta lenyelni könnyeit.
– Minek veszekedtek? Most akarod megváltoztatni anyádat?
Persze, hogy nem akartam én visszamenni Pestre. A haragomat már rég feloldották apám könnyei. De még nem akartam letenni lélekgyötrő fegyvereimet.
– Hova mennél? Dehogy mész! – mondta apám.
– Nekem erre nincs szükségem. Visszamegyek, ott legalább nyugtom lesz.
Anyám kirobbant a spájzból, kézfejével szemét törölgette, zokogásából alig lehetett kihallani:
– Hagyjad! Hadd menjen csak! Csak már menne!
Visszaállt a mosogató mögé, könnyei potyogtak a zsíros mosogatóvízbe.
Apám, mint aki szétszakadt kettőnk között, fel-alá járkált. Szótlanul. Aztán kimenekült.
Még vártam egy-két mosogatóba pottyanó könnycseppet, melyek mintha az én szívembe pottyantak volna, aztán besiettem a konyhába. Anyához.
Ő hadakozott, vagdalkozott, de én addig szorongattam, puszilgattam, amíg keservesen, könnyesen el nem nevette magát.
Állt a mosogatónál, hiszen a munka azért nem állhatott meg. Arcáról eltűnt a sírás pírja, csak lopva nézett a szemembe, és nagyokat sóhajtott, hogy összeszorult lelke lélegzethez jusson.
Így leckéztettem meg anyámat. És így tanultam meg, hogy anyám szomorúsága az én szívembe is belekarmol ágaival. Mert a szégyen még ma is összeszorítja a torkomat, ha arra gondolok, milyen ostoba bánatot okoztam neki.{jcomments on}
