Húsvét volt, vagy előtte vasárnap. Mindenesetre tavasz, talán az eleje.
Nem volt rossz idő, olyan kertközeli, mikor jólesik sokat matatni a földdel, élvezni, ahogy a fagy kiengedi a szagokat szorításából, azok meg belelehelődnek a legyekbe, akik erre felébrednek, és tesznek egy fasza kört a kertben.
Toszka megszokta télen, hogy nincs légy, és nehéz elképzelnie nyáron, hogy van olyan, hogy nincs.
Eszébe jutott erről egy családi legyes történet: … félhomályos őszi szoba délutánjában a csillár körül két légy keringett… a Dédi nyaggatta a lányát – Toszka anyósát -, írjon levelet a legyeknek, hogy menjenek el, hagyják őt békén, mert nem tud tőlük aludni. Két hétig is elhúzódott, mire belement, és tenyleg megírta a levelet a szeme láttára. Felakasztotta a csillárra, a levél ott lógott még két hétig. A Dédi két hónapra rá meghalt.
Toszka és az anyja először mindig a temetőbe mennek, amióta meghaltak a nagyszülei.
A virágot kiveszi a kocsiból, anyja imákat mormog a sírnál, majd elsírja magát, ő addig kicsit gondol a Mamára, meg a Tatára, és vizet hoz. Jó sokáig hozza, kettő üveg van a temető artézi kútja mellett, azok is csak egy literesek, amivel persze nem tudja meglocsolni az egészet. Többször fordul. Minden alkalommal kétszer meg kell nyomnia a kút vasfülét, vár, kahity-kahity, adja a kút a hangot, megindul, egy darabig folyik belőle, majd eláll. A kút sejteti, hogy Toszka talpa alatt a mélyben van még sok minden… Ha ez itt fent – kocsi, gyerek, játszótér, tyúk – elfogy. Látni lehet, ahogy a víznek is van vége, mint szerinte a vonalnak, hiába mondja neki bárki, hogy az végtelen… És kiesik a víz vége a lába elé.
Összegyűjt néhány papírszemetet, amikbe a virágokat csomagolták Pesten. Anyja megkéri, dobja ki. Elindul a dombra, keresi a szemetest. Ez egy régi temető. Szemetes nincs.
A sirató kápolna mögött talál két konténert a kanyar után. Még a temetőben is van kanyar.
Az egyikben növények kidobálva, elszáradt hortenzia, ilyen nevek jutnak az eszébe, ahogy fordul a konténer felé. A másik tele van kőtörmelékkel, építkezési sittel … nem sitt az, valami más. Régi sírkövek, meg nem annyira régiek.
Ott állt a konténer mellett, anyja tőle jó messze, matathatott még a szülei sírján, amit elsősorban a faluban élő húga ápol, a Kicsi. Toszkát nem láthatta, mert a kanyar után voltam a domb tetején a ház mögött. Toszkát nem láthatta senki.
A törmelékeket nézte. A földön is volt két nagyobb darab ledobva. Szobrok.
Az egyik egy angyal kő. Kőangyal. Egy angyal ott, akkor. Felé térdelt. Kezét összerakva imádkozott, meg nézett is. Toszka lehajolt hozzá, szép volt, szürke. A feje tetején kopott, nem tudni hány, talán 30 éves. Tiszta egy merev kő. Jó nehéz lehet. Mindig szeretett volna egy angyalkás szobrot. Olyan kis szentet, ami megóvja a házat, a tűztől, meg még valamitől. De otthagyta. Ment vissza az anyjához. Ő a rokonok közül jött ki épp, majdnem minden halott Kaldenekker ebben a temetőben, és azok mind a rokonaik.
Az anyja látta, hogy ott fent valami történt, de nem kérdezett semmit. Nem akarta, hogy elterelődjön a halálhangulat, ami a temetőben elfogja az embert, ami persze nem félelmetes, sőt talán ott a legelfogadhatóbb, mint a műtét a kórházban. Otthon a kanapén elég szar belegondolni, de ott a kórházban, hogy mindjárt felvágják a hasát, az valahogy Toszkának belefér. Jó hogy nincs otthoni műtét. Lehet, hogy meghalni is temetőben kéne.
Aztán elindultak a Kicsinéniékhez.
Megtaláltad a szemetest? Kérdezte a kocsiban az anyja.
Két hatalmas konténert. Az egyik tele volt szoborral. Itt építkeznek?
A temetőben nem hiszem.
Valószínű, a régi megrongálódott, vagy már tönkrement sírok maradványait dobják oda.
Láttam egy nagyon szép angyalka szobrot. Oda volt dobva a többi törmelék közé.
El akarod hozni?!
Biztosan senkinek sem kell.
Toszka anyja hallgatott. Végül is ez az ő szülőfaluja, aztán itt nőtt fel, mindenki rajongott érte, tisztelte, mert ő volt a primadonna a falu színjátszó csoportjában. Minden vasárnap érte rajongtak. Mikor operaénekesnek Pestre akart menni, Toszka nagyapja csak legyintett. Aztán nem bírta a vidéket, s amint lehetett felköltözött. Mindenki sajnálta, hogy a Mariska elment, és mindig úgy néztek rá, mint a pesti nőre. Kicsit irigykedve, de azért büszkén.
Ez a pesti nő ekkor azt mondta, hogy megkérdezzük a Kicsit, az majd megmondja, mi legyen az angyallal.
Toszka nagynénje a Kicsi két tányér gulyáslevessel várta őket. Örült nekik nagyon, mindig örül, aztán a nagy örömben elkezd panaszkodni erre-arra, közben meg az „egyé, csak egyé kisfiam” ment. A Kicsi férje is lejött a nyári konyhába, ténfergett egy kicsit, húzta Toszka anyját, hogy Mariska – de jólnézelki Mariska, seggeden a nemtudommi… hülye poénok, de ő élvezte, bár már egyre kevésbé volt lelkes. A papagáj a háttérben kétszer azt mondta, hogy Pityu.
Eszünk.
Toszka anyja és a Kicsi meg valahogy elkezdtek a régi dolgokról beszélni, nem mindig szoktak, a nagyapja minden ebéd után mesélt a fogságról, a háborúról, meg mindenről, amit ő nem tudott megjegyezni, minden történetet úgy hallgatott, mintha először hallaná.
Most valahogy arról lett szó, hogy valamikor tanyán éltek háború után, és a tanya végett meg bejött a képbe, hogy a család Soroksárról költözött ide, mert nem volt pénzük, a gazdasági világválság idején elveszítettek mindent. Milimárok voltak, tejjel kereskedtek, egész Soroksárnak ők hordták ki a tejet, nagy gazdaságuk volt rengeteg tehénnel.
Egymás szavába vágtak, Toszka egy idő után már nem követte. Elbambult. Az angyalra gondolt.
A gyerek látott egy szobrot a temetőben, valami kőszobor, angyalkás – mondta Toszka anyja Kicsinéninek. Régi, mondta Toszka, van a kápolna mögött egy konténer, ami tele van sittel, meg kőtörmelékkel, ott volt ledobva a földre kettő. És el akarja hozni, nagyon tetszik neki, az ilyen régi hülyeség. Persze, nyugodtan hozza el, mondta a Kicsi.
Toszka anyja valami zacskót kért, amit ráhúz, nehogy mégis megszólják.
Megkaptak mindent, elbúcsúztak.
Visszaértek a temetőbe. Néhány ember még volt kint, Toszka anyja mondta, hogy ő is bejön, ott lesz a rokonok között, ne legyen annyira gyanús ezzel a nagy szoborral kifelé. Toszka határozottan felment a dombra, ráhúzta a zacskót az angyalka fejére, felemelte – tényleg rohadt nehéz volt -, és elindult a kapu felé. Egy néni jött ki a sorok közül, köszönt halkan, mintha a legtermészetesebb lenne egy ekkora nehéz zacskóval mászkálni a temetőben. Anyja távolról figyelte, majd megindult. Sötétedett már, az utcán letette a járdára az angyalt, hogy megpihenjen, kiriasztotta a kocsit, az villogott és belepittyogott a faluba kettőt. Miért kettőt?{jcomments on}
