– avagy kollégiumi retronovella az édes kilencvenes évekből
Hanyatt fekszem az ágyon, már hozzászoktam, hogy tiszta kosz, erősebbet rácsap az ember, és majdnem a plafonig száll a por, egy erős porszívó kellene, a szobához azonban csak egy partvis, egy felmosórongy, meg egy kis műanyag lapát tartozik, a takarítónők véletlenül se vetődnek ide, nem is tudom, vannak-e takarítónők, állítólag vannak, ők pucolják a folyosót és fürdőhelyiségeket, én nem láttam még őket soha, ezzel együtt nem tartom elképzelhetetlennek a létezésüket.
Segíteni kellene a srácnak, de csak ahhoz van kedvem, hogy feküdjek, kezeim összekulcsolva a tarkóm alatt, bal lábam nyújtva, jobb lábam fölhúzva, meditálok, elmenjek-e a csajomhoz, vagy válasszam az esti bulit az ötödiken, Hubert közben belöki a partvist az ágyam alá, alattam matat, a szoba közepére kotor egy jókora porcicát, megbámuljuk, Hubert még csettint is, mielőtt a lapátra továbbgördítené, az asztal alatti rész van hátra, nem tudom, föl akar-e mosni, én biztosan nem fogok, két hete volt, hogy a ruhát föltekertem a partvisra, a mosdókagylóba vizet eresztettem, bejött Tibor, a szoba harmadik lakója, lehordott a sárga földig, miféle munka ez, összebarmolom a partvist, a rongyot, a mosdókagylót, mindent, amit lehet, „arról nem is beszélve – tette hozzá abban a modorában, amelytől a falra tudok mászni –, hogy az egyik helyen tocsog a víz, a másik helyen nem látszik semmi, így nem lehet takarítani”.
Tibor az esküvőjére készül, nyáron, az őszi államvizsga-időszak előtt akarják nyélbe ütni, a csaja is itt lakik, azt azonban nem tudták elintézni, hogy egy szobába kerüljenek, úgyhogy Tibornak elnézek pár olyan dolgot, amit másoknak nem (előre tiszta ideg, milyen hanglejtéssel mondja majd ki az igent), azt viszont szentül megfogadtam, én fölmosni többet nem, legföljebb csak söprögetni fogok; azt veszem észre, Hubert sem szereti a vizes rongyot, még egyet seper a szoba közepén, majd a szemetesbe önti a lapát tartalmát, vigyorog, és közli, hogy készen van.
Kicsit fölemelkedem fektemből, konstatálom, minden ragyog, a sarokban, az ablak alatt áll Hubert sporttáskája, mosatlan ruhától dagad, körülötte összekészítve minden, ami kell, holnap hazamegy Varsóba, minden harmadik csütörtökön utazik, vasárnap estig otthon lehet, akkor indul vissza a vonat, hétfőn délelőtt érkezik a kollégiumba, sok hazai jóval fölpakolva (egyszer hozott nekem egy üveg lengyel eperdzsemet, isteni íze volt, úgy kértem tőle, gondoltam, ajándék, azonban mikor átnyújtotta, közölte, száztizenöt forint), minden pénzét vonatjegyre költi, holott az évvége közeledik, kibírhatná, utána egész nyáron otthon lehet.
Nézem a szobát és töröm a fejem, este mi legyen, csajozni is jó lenne, ám a buli is ígéretes, zártkörű, a haverom névnapi partija az ötödiken, sör, bor, mindenféle nők, kemény rockzene, csicskások kizárva; Hubert is csicskás, elsőéves, kedves gyerek, bírom a fejét, most például, ahogy a szobába bambulok, azt kérdezi hirtelen, kérek-e egy sört, azonnal igent mondok, remélem, nem lopták el azt, amiért kimegy, míg várok, az az eset jut az eszembe, amit pár nappal ezelőtt Hubert mesélt, miszerint jó egy évvel ezelőtt, a Kálvin téren, az éjszakai busz megállójában a haverjaival majdnem megvertek egy bőrfejűt, igazából nem is a haverjai voltak, egyetemi előkészítőre járt velük, vegyes nemzetiségű társaság, egy évig intenzíven tanultak magyar nyelvet és országismeretet, esténként szórakozni mentek, egy ilyen alkalommal a buszmegállóban megállt mellettük egy kopasz tizenéves, rásütötték, hogy csakis bőrfejű lehet, egyikük azt javasolta, verjék meg a rohadt magyart, mielőtt azonban bármi történhetett volna, a srác megfutamodott.
Hubert két üveg olcsófajta sörrel érkezik, neki nincs ez iránt a típus iránt nemzedékről nemzedékre táplált előítélete, leül velem szemben, Tibor ágyára, a sört dicséri, milyen finom, nekem is jólesik, lassan iszom, nem azért, hogy minél tovább tartson, hanem mert iszonyatosan hideg, alig bírom az üveget a kezembe venni, iszunk, időnként egymásra nézünk, vigyorgunk meg bólogatunk, közben arra gondolok, a bulit fogom választani, a sör meghozta rá a kedvemet, lehet, hogy mérges lesz a csajom, de majd megbékél, holnap moziba megyünk, vagy pizzázni viszem, amihez kedve van, ha pedig nem lehet kiengesztelni, ott egye meg a fene, majd valaki mással becsajozom, ma viszont jöjjenek a haverok, a sör, a bor, a kemény rockzene, fölmegyek az ötödikre, és élvezem a bulit.
Idáig jutok a töprengésben, mikor Hubert hirtelen azt mondja, a második évfolyamot nem itt fogja járni, nyáron végleg hazamegy, csak a rend kedvéért kérdezem meg, talán nem érzi magát jól Budapesten, tiltakozik, erről szó sincs, jó itt, de neki Lengyelországban az igazi, különben Varsóban nincs olyan szak, amilyet megkezdett, majd Krakkóban folytatja az egyetemet, Varsótól kicsit messze van, de közelebb, mint Budapest, megint vigyorog, arról kezdek el beszélni, hogy voltam már Krakkóban, szép város, egy haverommal pár éve bejártuk azt a környéket, van ott egy sóbánya, aminek elfelejtettem a nevét, meg ott van Auschwitz is; Hubert végig lelkesen bólogat, átveszi a beszélgetés fonalát, Varsó is nagyon szép város, csak kevés benne a régi épület, a németek a háborúban földig rombolták, nem úgy, mint Budapestet, amelyet elkerült a háború, itt én vágok közbe, ez nem igaz, Budapestet több mint két hónapon át lőtték az oroszok és a németek, egy csomó ház megsemmisült, heteken át az utcákon, a belvárosban állt a front, Hubert csodálkozik, hogy lehet, ez meg se látszik a városon, persze, mondom, mert mindent ugyanúgy újjáépítettek, Hubert hitetlenkedve csóválja a fejét, azzal jön, hogy a magyarok végig a németekkel voltak, ez nem kizáró ok, érvelek, ettől még simán lehetett itt háború, közben majdnem teljesen megiszom a söröm.
Ha a bulinál maradok, a haveromnak vinni kellene valamit, a pia elég snassz, abból úgyis lesz az ötödik emeleti társalgóban rendesen, megjelent az új Metallica, ám lehet, hogy már megvan neki, meg arra amúgy se lenne zsozsóm, mostanában le vagyok égve, pesti a csajom, rengeteg pénzt elemészt, mozi, vacsorák, szórakozás, a haverok szerint most kell befektetni, utána megszeret, lehet, hogy ma este mégis inkább hozzámegyek, csábítanak a haverok, de tényleg kéne vinni ajándékba valamit, bevásárolni pedig a belvárosban tudok, busszal csak az utazás oda-vissza kilencven perc, megfontolandó dolog.
Krakkóban van eltemetve az összes lengyel király, szólal meg Hubert, és Tibor ágya mellé teszi a sörét, tudom, bólogatok, a székesegyházban, ott van eltemetve Nagy Lajos király lánya, Hedvig is, akit a lengyelek Jadwiga néven ismernek, egyébként Nagy Lajos idejében Lengyelország Magyarországhoz tartozott; Hubert fölhördül, ez valami tévedés, magyarázom, Nagy Lajos Magyarországnak és Lengyelországnak is királya volt, Hubert rávágja, perszonálunió, rendben van, elfogadom, hozzáteszem még, hogy a krakkói székesegyházban nyugszik továbbá Báthory István, akit a legnagyobb lengyel királynak tartanak; fölülök, és úgy döntök, elmegyek most a csajomhoz, utána lehet, hogy még be tudok nézni a buliba is, az ajándékot pedig holnapra hagyom.
A cipőmet keresem, az ágyam alatt volt, Hubert az előtérből hozza be, takarításkor került oda, megköszönöm, fölveszem, kimegyek az előtérbe, a mosdókagylóba hugyozok, sokáig öblögetem, kezet nem mosok, visszamegyek, kiiszom a maradék söröm, Hubert az asztal alá teszi mind a két üveget, mutatja, az egyik varsói haverjának egy Best of Hungary kazettát visz haza, Pa-Dö-Dö, Charlie, Ákos és a többiek, figyelj, Hubert, mondom neki, este az ötödik emeleti társalgóban buli, menj föl, lesz sör, bor, csajok, jó zene; azt kérdezi, mehet-e úgy, hogy nem ismer senkit se, hogyne, felelem, mondd azt, hogy én hívtalak, aztán valamikor éjszaka én is megjelenek, oké, mondja Hubert, ma mulatok, és majd alszom holnap a vonaton; vigyorog, kezet fogunk, távozom.
Éjfél előtt érkezem vissza a kollégiumba, a mentőautó épp kanyarodik ki a kapun, az épületben lótás-futás, izgalom, fölmegyek az elsőre, Tibor a szoba közepén ácsorog, kérdezem, miért volt itt a mentő, Tibor meséli, Hubert kiesett az ablakon, fölment a buliba az ötödikre, berúgott, az ablakpárkányon táncolt és lezuhant, odamegyünk az ablakhoz, Tibor mutatja a helyet, ahol lelapult a fű, nagy mákja volt, magyarázza, ha tíz centivel arrébb esik, a betonvirágtartón landol, a gerince így is eltörött, lehet, hogy egész életében béna marad.
Eljövök az ablaktól, Hubert holmiját nézem, a mosatlan ruhától dagadó sporttáskát, az előre odakészített útlevelet, a vonatjegyet (Budapest-Varsó retúr), leülök az ágyamra, a pvc-t bámulom, ami tisztaságtól ragyog, arra gondolok, akár fölmegyek most a buliba, akár nem, holnap veszek valami ajándékot, és fölköszöntöm névnapján a haverom.{jcomments on}
