– avagy egy nem annyira vidám történet
A tanítónő a nyomozó kabátját rángatta:
“Várjon egy kicsit. Mondanom kell valamit”.
A nyomozó a kollégáira nézett, egyikük biccentett. A tanítónő addigra az ajtóig cibálta a nyomozót. Az sóhajtva követte őt a folyosóra.
A tanítónő, miután meggyőződött arról, hogy senki nincs a közelben, fojtott hangon azt mondta:
“Ne a Janit vonják felelősségre. Nem ő az igazi tettes”.
A nyomozó mosolygott: “Asszonyom, mindent beismert. A legapróbb részletekig elmesélte, hogyan feszítette ki az elefántfület, hogyan tekerte le az ablakot, és hogyan mászott be az autóba. Azt is elmondta, miket pakolt ki onnét, meg hogy miért nem tudta a motort beindítani”.
A tanítónő szemhéja idegesen rezgett: “A Jani akkor sem tehet róla. Fölbujtották. Nekem mindent elmesélt”.
“Magának? – a nyomozó fölvonta a szemöldökét. – Pont magának? Egyébként ki maga? Az osztályfőnöke?”
“Nem, nem az osztályfőnöke vagyok – a tanítónő nyelt egyet. – Tanítom a Janit. Szoktam korrepetálni is. Olyankor sok mindenről beszélgetünk. Leginkább ő mesél. Hogy mikbe rángatják bele.”
“Igen? Kik rángatják, és mibe?”
A tanítónőnek izgalmában meg-megbicsaklott a hangja: “A bátyjai. Meg annak a haverjai. Viszik a Janit mindenhová. Most is azért kellett neki bemászni a kocsiba, mert ő fért be az ablakon. Aztán ő viszi el a balhét. Nem árulhatja be a többieket”.
A nyomozó az állát simogatta: “Asszonyom, ha a gyerek magára vall, nem kezdhetünk másik nyomozásba azért, mert Önnek mást mondott. Őt kell felelősségre vonnunk”.
A tanítónő a kezét tördelte:
“S mi lesz a büntetés?”
“Mivel még fiatalkorú… Ugye, ebben nem tévedünk?”
“Negyedik…”
“Szóval, ez esetben kevéssel is megúszhatja. Egyébként (és ez maradjon köztünk) nem biztos, hogy ennyire pártolni kellene. Vérszemet kap. Mellesleg menthetetlen. Már elindult azon az úton, amelyen a fivérei járnak.”
A nyomozó megfogta a kilincset, de még hozzátette: “Azért meg fogom ezt is beszélni vele”.
Három nappal később, miután kilépett az iskola kapuján, és tett pár lépést a kivilágítatlan, szűk utcában, egy kapualjból két férfi toppant a tanítónő elé.
“Babos Eszter?” – kérdezte az egyikük.
A tanítónőnek a torkában dobogott a szíve, nehezen tudta kinyögni:
“Igen”.
Azok összenéztek. A tanítónő madárteste reszketett, fogai vacogtak, a vastag frottírharisnya és a kötött kardigán ellenére fázni kezdett, izzadt orrán lecsúszott a szemüveg.
“A Jani fivérei vagyunk – mondta az egyik férfi. – Tetszik tudni, melyik Janié?”
A tanítónő bólogatott, várta, mi következik.
Pár pillanatig nem történt semmi, Jani fivérei fölválta nézték őt és egymást, a fejüket vakarták, végül egyikük megtörte a csendet:
“Csak szólni szeretnénk, hogy ne tessék beleszólni a dolgainkba. Szépen kérjük a tanítónőt erre. Világosak vagyunk?”
A tanítónő a fölé hajoló arcra meredt.
“Persze, persze, megértettem” – maga se tudta, hogyan csúsztak ki a száján a szavak. A két férfi megfordult, elindultak az utca vége felé. Lépéseik ütemére csörögtek kabátjaik.
A tanítónő még percekig állt a kivilágítatlan, szűk utcában. Azt gondolta: a bérházak harmadik emeletén is hallják, hogyan dörömböl a szíve. Megfordult a fejében, hogy visszamegy, és valakinek – talán a gondoknak – elmeséli, mi történt vele. Aztán elindult a körút, a villamosmegálló felé.
“Otthon veszek egy forró fürdőt – suttogta maga elé –, utána elalvásig olvasok”.
Az utolsó szavaknál már teljes erejéből futott.{jcomments on}
