Az amerikai nagybácsi.
Sokáig csak így emlegettük apám bátyát, Attilát.
Hét – nyolcéves lehettem, amikor először találkoztam vele. De apám elbeszélései már korábban életre keltették őt a gondolataimban. Képzeletemben úgy élt, mint egy mesehős. Mesehős, akit a sors ugyan megszaggatott, de akinek a hegek nem csúfították el a lelkét.
Azt mondják, gyerekkorában nagyon szépen zongorázott. Nemcsak a keze volt ügyes, a lelkét is a billentyűkre tudta fektetni. Aztán egyszer kiment az udvarra játszani, oda nyúlt, ahova nem kellett volna, és egy drót letépte a hüvelykujját. A legfontosabb ujjat. A mutatóujját levágták, és a hüvelyk helyére varrták. Hogy tudjon fogni.
Zongoratanára új kottákat írt neki, kilenc ujjra. És Attila lelke még mindig vidáman táncolt a zenére, de a keze már nem volt ügyes.
56-ban el kellett hagynia az országot.
Még tizennyolc sem volt. Az itthon maradt család mindennap gubbasztott a sistergő Európa Rádió mellett, hátha hírt kapnak Attiláról.
De nem kaptak.
Állítólag részt vett a vietnami háborúban is.
Aztán letelepedett Alaszkában, családot alapított. Két fia született.
Számtalan képet láttam a fiúkról, ahogy bobbal szánkóznak az alaszkai havon néhány bámészkodó rénszarvas és füstöt pöfékelő faház között. Csodálatos volt és elképzelhetetlen.
A két fiú egyszer kiment vadászni.
Alaszkában természetes viselet a fegyver. Összevitatkoztak, mindegyikük a puskát akarta. A puska elsült, és az egyik fiú azonnal meghalt. Attila a feleségét hibáztatta.
Elváltak.
Én csak új nejét, Sheilát ismerem. Indián nő. Öregecske. Barnára festett haja hosszú, frufruja egyenesre van faragva. Arca tele van finom, tűrés szabdalta ráncokkal. Zöldre festett, szerető szeme fürkészőn lesi Attila minden kívánságát.
Emlékszem, micsoda ünnep volt, amikor a család újra találkozott.
Kormos papa nem érte meg, hogy még egyszer láthassa a fiát. De Mai igen.
Mai, Borcsa, Miklós és Apám nem testvéri szeretettel, hanem rajongással vették körbe Attilát. Körbe ülték, kiszolgálták, és hallgatták, ahogy mesélt az életéről. De csak ritkán mesélt. Valószínűleg nem volt túl sok családi albumba illeszthető idilli története.
Mégis ragyogó szemek vették körül. Vagy talán épp ezért vették körül ragyogó szemek.
Én főleg azért ragyogtam, mert első találkozásunkkor mindjárt ajándékot kaptam tőle. Egy citromsárga magnós rádiót.
Ennyi elég volt, hogy belopja magát a szívembe. Ráadásul Attila érdekes volt a gyerekszemnek.
Ő volt az első, akit pipázni láttam. Ha tudtam, hogy rá fog gyújtani (ebéd után mindig rágyújtott), akkor megvárattam a játékaimat. Tátott szájjal néztem a pipázóeszközöket. A bőrtokot, amiből elővette a fényes, barnafejű pipát, a színes tasakot, amiből barna dohányt szórt a pipa torkába, a kis tompa végű kotrót, amivel jól lenyomkodta a dohányt. Aztán szájába vette a készítményt, meggyújtotta a hosszúnyakú gyufát, a dohányhoz tartotta, és összevont szemöldökkel addig pöfékelt, míg a pipa füsttel nem válaszolt. Micsoda illata volt! Lusta, édes, mélybarna illat volt az. Még mindig érzem az orromban.
Attilának rekedt hangja van. Talán a gond, talán a füst tette érdessé. Akcentusa, ügyetlenkedő szóhasználata mégis gyermeteggé tették a vénhangot.
Tekintete éles, szinte arcba sikító. Csak ha nevet, hangosan, nagyra nyitott szájjal, mohón, akkor puhul meg a nézése.
Sosem tudtam nem figyelni a kezét. Észrevehetően bámultam. A mindig piros, hosszú mutatóujjat, amelyik a hüvelyk helyén ügyetlenkedett.
Az amerikai nagybácsi.
Az amerikai nagybácsiból észrevétlenül Attila lett. Minél gyakoribbak lettek azok a családi találkozások, melyeken ő is részt vett, annál inkább Attila lett.
Mikor apám börtönbe került, természetesnek tűnt, hogy az ő segítségét kérjük. Természetes volt ez apámnak, az öcsnek, és így természetes lett nekünk az öcs családjának is.
Tudtuk, hogy ő, akinek bátorságát az élet harcai már próbára tették, nem fog cserbenhagyni minket.
És nem is hagyott.
Felhívtuk.
Azonnal hazautazott Alaszkából.
Nem tudta, mi tévő legyen. Eluralkodott rajta a kétségbeesés.
Amikor először mentünk apához látogatóba, ő is velünk jött.
Ültünk négyen egy szobában. Beszűrődött, hogy apa megpróbálja rábeszélni az őröket, addig, amíg velünk beszél, vegyék le róla a bilincset.
Akkor láttuk bilincsben először.
Leült velünk szembe. Szóval nem vigasztalt minket, de szeméből semmi más nem áradt, csak vigasztalás. Hogy nincs semmi baj.
Attila viszont mindebből semmit sem látott.
Tetszett neki a báty, a megmentő szerepe.
Tetszett neki, hogy most ő a felelős mindenért.
Hát megdorgálta apámat. Úgy gondolta egy bátynak az a feladata, hogy megdorgálja az öccsét, ha az bajba kerül.
Hát dorgált.
Apám pedig szó nélkül tűrte. Nem akarta, hogy mentegetőzni lássuk. Elég volt neki, hogy rabnak látjuk.
Attila nagy lendülettel állt neki a családmegmentésnek. Apám, mivel az ő keze meg volt kötve, mindenét Attila kezébe tette. Attila pedig hetente sírva jött át hozzánk, amiért ujjai közül kifolyik minden, minden, amit apám neki adott.
Aznap este, amikor apám díjugrató lovait elvitette a vágóhídra, terepszínű ruhában jött be hozzánk. Megtört arccal, mély ráncokkal. Leült a lépcsőre, és hangosan zokogott. Hajába bele volt ragadva a lóeladáshoz vásárolt vadászkalap árcédulája. Anyám vigasztalta.
Öt perc múlva már kávét szürcsölt, és nagyokat nevetve sztorizott. Mi pedig sajgó szívvel nevettünk a történetein. Hogy nehogy megint elsírja magát.
Lassan minden megváltozott. Attila már másként értelmezte a báty szerepét, a saját szerepét.
Rájött, hogy nem tud megmentő báty lenni.
Rájött, hogy nem tud báty lenni.
Rájött, hogy már rég nem tud magyar lenni, és nem tud Kormos lenni.
Rájött, hogy sem emlékek, sem érzelmek nem kötik a hazához és a családhoz.
Rájött, hogy az anyja halála semmit sem jelent neki.
És hogy apám tulajdonképpen megérdemli a büntetését. Mi több! Talán még érdemelne.
Attila ellökte magától a testvér szerepét. Beilleszkedni nem tudott, hát úgy döntött, felülemelkedik, törvényeket hoz, és igazságot teremt.
Aznap, amikor apámat kiengedték a börtönből, ő feljelentette ismét.
Haraggal és bosszúval, mert úgy érezte, apám olyan szerepbe kényszerítette, melynek ő nem tudott megfelelni.
Semmi sem köti őt apámhoz, csak a per, melyet ellene indított.
Évek óta tart a pereskedés Kormos és Kormos között.
Attila apámat ellenségének tekinti.
Apám védtelen.
Attila pedig észre sem veszi, hogy apám gyengesége az iránta érzett átkozott szeretetből fakad.
Attila lelkét tényleg nem csúfították el a sors kegyetlen marásai.
Csak észrevétlenül kiszívták belőle a szeretet képességét.{jcomments on}
