Vagy leül a konyhakőre és titkos tibeti dallamokat kántálva röpteti lelkét. Jobb kezében a krumplitörővel dobol, bal kezével a kuglófsütőt csiszogtatja a kövön. Majd feltápászkodik, és mintegy levezetésképpen a sütő fogantyújába kapaszkodva elvégez néhány lazító gyakorlatot. Térdhajlítás, vissza, térdhajlítás, vissza, döng az ajtó, röpül a lélek. Á-á-á-á-á.
A kulcs, a krumplitörő, a zoknim, a távirányító. Szóval, eltűnnek a dolgok. És mivel szemmel láthatóan mostanában kezdi Máté felfedezni a bennfoglalási viszonyokat, erős a gyanúm, hogy a két dolognak köze van egymáshoz. Egyszer láttam, amint végtelenül elegáns csuklómozdulattal beejti a zoknimat a vécékagylóba. Utána néz és okos fejével bólint. Aztán rajtakaptam, hogy krumplitörővel pépesíti a vederben darvadozó felmosófejet. Vagy leül a konyhakőre és titkos tibeti dallamokat kántálva röpteti lelkét. Jobb kezében a krumplitörővel dobol, bal kezével a kuglófsütőt csiszogtatja a kövön. Majd feltápászkodik, és mintegy levezetésképpen a sütő fogantyújába kapaszkodva elvégez néhány lazító gyakorlatot. Térdhajlítás, vissza, térdhajlítás, vissza, döng az ajtó, röpül a lélek. Á-á-á-á-á. Ha felmosunk, hirtelen megjelenik a felmosó vedernél egy szószos kanállal a kezében, és vigyorogva nekilát keverni a mosószeres vizet. Majd alaposan beleturkál. Kiszed belőle ezt-azt. Vagy betesz. Hozza a szennyes ruhát, és készségesen behajítja a kádba.
Kibújt az első két rágófoga. Azt mondta a doki, használhatunk fogkrémet, három éves koráig a gyerek úgyis lenyeli a fogkrémet. Ja, végülis az a legkevesebb, a fogkrém. Mikor sokszor úgy kell kitörölnöm a szájából a földet. Benyúlok, körbetörlöm, igyál egy kis vizet, fiam, csússzon le. Remekül iszik pohárból. És akkorára nyitja a száját evés közben, hogy a kis színes műanyagkanala immár funkcióját vesztette. Nagykanállal ebédel. Ha éhes, és látja, hogy már nekem is leesett a dolog, mert nekiláttam ételt melegíteni, elkezd követelőzve kiabálni, hogy kaját ide azonnal, asszony. És van itt akkor egy kis erőfölény fitogtatás. Ne kiabálj, fiam. Dededede. De ne. Dededede.
De olyan is van, hogy állunk a főtéren, tavaszi dekoltázsomban megcsillan a fény, ez meg vidáman, pacskolva jelzi, hogy ez itten az enyém, ez a fehérnép itt, ne, az én kiterjesztésem. Már úgy értem, a dekoltázsomon pacskol. Csattan a tenyere, ég az orcám. A birtokviszonyok érzéki jelzése. Apró, testi játszmák. Odamegy a teraszon sütkérező nőkhöz és bájosan mosolyog nekik. Illegeti magát, fürdik az elragadtatásukban. Kicsi kéjenc, a nők bálványa.
Ha játszik, és egy nagyobb gyerek van a közelben, odatogyog és megfigyeli. Mintha a ritmusát igyekezne elkapni, mi 
miszerint halad, mit hogyan kell elvégezni. Pár perc és bekapcsolódik, lazán, olajozottan, minden konfliktus nélkül játszanak egymás kezére. Ha van valamije, amit a másik kivesz a kezéből, elkerekedik a szeme, megkövül, majd mintha csak pillanatnyi üzemzavar lett volna, azonnal keres valami sokkal érdekesebbet, amitől a másikat, a birtokháborítót majd megeszi a fene. Ha azt is elveszi és erősebb nála, Máté szó nélkül hátat fordít és elmegy. De amannak meg csak attól értékes, ha féltés övezi a megszerzett tárgyat. Így aztán ott marad báván, értetlenül, megszerzett kincsét pedig pillanatokon belül ott hagyja. Máté meg két kör után visszamegy, és újra belemerül.
Odahozza a rongylabdát. Ha elhajítod, vigyorogva utána néz, és ha épp olyanja van, megint odahozza. Nem gurít és nem dob. Hoz. Dzi. Ezt mondja a legszívesebben, dzi. De nem is igazi d ez, hanem olyan angolos, fogérintős, gyenge. És a mozdonyt is odahozza. Nem vagyok hajlandó Thomasnak hívni. Olyan lenne, mintha magázódnék a mozdonnyal. Ezért nálunk Thomas, amit születésnapjára kapott, egyszerűen csak mozdony. Belátom, igen, érzem én is, de ez van. Mozdony. Mintha egy lordot ledzsoniznál. De mégse magázhatok egy mozdonyt, na.
{jcomments on}
