Talán ez sem a legtökéletesebb, az események mégis felszínre hozták.
Minden egyes mondattal a történet felé haladok, de ezek a lépések csöppet sem könnyűek.
Sőt, súlyosak.
A valaha íróként átélhető legsúlyosabbak.
Néhány napja e-mailt kapott a feleségem egy ismerősétől, amiben többek között azt írta, hogy „Nézd meg a március 3-ai Story magazin 38. oldalát”.
Ennyi.
Mi lehet az?
Most már engem is kínzott a kíváncsiság.
Bogláron nem úgy megy, hogy leszaladok az utcára az újságoshoz és veszek egy magazint, ezért előbb fölhívtam a könyvtárat, hátha jár nekik ez a „szakfolyóirat”.
Nyilván nem járt.
Végül a fiam hozta meg a postáról.
A 38. oldalon a Csillag születik műsorvezetője, Nagy Sándor nyilatkozott, vagyis inkább mesélt az édesanyjáról a „ Mindenre anyám tanított meg” című írásban.
Áll a feleségem a gránátalmafa mellett az újsággal a kezében, és legörbül a szája.
Azt mondja, „az Évus”.
A műsorvezető édesanyja, aki agydaganatban hunyt el, a feleségem barátnője volt.
„Az orvosok egyértelműen megmondták, hogy nincs remény. Édesanyám arcán mégsem láttam riadalmat, megbánást vagy vezeklést.” – mondja Sándor.
Az orvosok – és ez az én történetem ebben –, azt javasolták Évusnak, hogy igyekezzen minél jobban és hatékonyabban kondicionálni az agyát, olvasson, memorizáljon, azzal talán időt nyerhet.
És Évus könyveket vett elő.
Az én könyveimet.
És olvasta, és memorizálta a könyveimet.
És én minderről tudtam.
Nem múlt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna arra, vajon le tudtam-e írni olyan mondatot, ami segíthet rajta.
Le tudtam-e írni olyan történetet, ami…
Nem tudtam.
A feleségem azzal nyugtatott, hogy nem is lehet.
Hiú ábránd.
Én mégis úgy érzem, kudarc.
A legpontosabb kritika, amit valaha kaphatok.{jcomments on}
