A A kakas tökénél érkezem a könyvfesztiválra, 
nem kérek belőle, nem azért, mert bármiféle averzióm lenne vele kapcsolatban, hanem mert évek óta sikertelen harcot vívok a fogyókúra ördögével, és miután már ebédeltem, természetesen megadom magam, mármint az ördögnek, különben is, Tamás vár a tó partján, keresem a jól ismert sapkát, nincs sehol, Tamás viszont ott van, egy sör biztató társaságában, 
épp egy nyugdíjas házaspárral beszélget, akik Weiner Sennyey Tibor dedikálására érkeztek, megkérdik, ismerem-e Weiner Sennyey Tibor nevét, és nagyon örülnek, amikor megtudják, hogy igen, azután távoznak, én leülök, Tamás hoz nekem is egy sört, csakhogy az övé ne érezze magát egyedül, beszélgetünk, Tamás a második legnagyobb Beatles-rajongó Magyarországon (az első helyet természetesen szerényen magamnak osztottam ki), ennek ellenére nem jön a júniusi Ringo Starr-koncertra, nem baj, mondom, akkor gyere el a jövő szombati Tudósok-bulira az A38-ra, ezt követően persze fociról is beszélgetünk (közben elmegy az asztal mellett a Jelenkor Kiadó igazgatója, Csordás Gábor, biccentünk), de csakis retrofociról, Tamás kiscsapatok rajongója volt annak idején, fölidézzük az 1985-ös Volánt (Forintos, Krómer, Nyúl, Szeibert, Kékesi), majd amikor a sör már erősen fogytán van, bevallom, hogy amikor először láttam a saját két szememmel Paul McCartneyt, bizony elsírtam magam, Tamás erre azt vallja be, hogy tetszett neki a múlt heti novellám az ÉS-ben, örülünk, fölkelünk, megnézzük a gyerekek körében nagy sikert arató kötéllel fölrángatható Suzukit a Csodák palotája előtt, bemegyünk, és belebotlunk a Beatlesbe, 
plakát hirdeti, hogy fölturbózva és kicsinosítva megjelent ismét Ungvári Tamás Beatles-bibliája, sietünk tovább, a galérián, a Pont Kiadó standjánál van jelenésem, ott is egy plakát, rólam, 
leülök, aztán fölállok, mert egyszerre két olvasó is érkezik, dedikálás közben kiszúrok egy hölgyet, aki Beatles-táskával mászkál a szomszéd stand előtt, mutatom Tamásnak, Tamás odamegy, kisvártatva integet, hogy menjek én is oda, arról diskurálnak, hogy mikor készült a táskán lévő fotó, a hölgy szerint 1963-ban, Tamás szerint és szerintem 1964 elején, erre mintegy varázsütésre ott terem Ungvári Tamás, akivel gyorsan kiegyezünk a lehetséges dátumban, a délután pörög tovább, K. E. író, költő és parlamenti képviselő lép mellénk, majdnem politizálni kezdenénk, de mégse, K. E. inkább egy hajdani barátjáról mesél, aki anno az átkosban az 1920-as évek orosz irodalmáért rajongott, azonban csak Finnországból tudta beszerezni a könyveket, lejár a nekem szánt egy óra, elköszönök a Pont Kiadótól, 
a lépcsőn beleütközöm a Garaczi-házaspárba, szabadkozom, amiért rohanok, a földszinten vár a család, pár szót még váltok Sumonyi Zolival, majd bevásárolunk gyerekkönyvekből, Nóri akkora dinoszauruszos könyvet cipel, hogy egészen eltűnik mögötte, Anna hezitál a pónik és a budapesti boszorkányok között, amikor odajön Cserna-Szabó András, és arról érdeklődik, hogy nagyobb dinós könyvet esetleg találtunk-e, arra még van időm, hogy megcsodáljam Márton Laci zakóját, majd megyünk kifelé, újra a tóparton, Szigeti Hajni, a Nők Lapja újságírója elárulja, hogy a fia a két lányomba szerelmes, mindkettőbe egyszerre, mondjuk óvodáskorban még megengedhető a bigámia, odapislogok a pavilon felé, ahol Tamás osztja meg magányát egy sörrel, nekem viszont, nekünk viszont mennünk kell haza, az este közeleg.
