A tavasz egy olyan dolog, mint a kavics vagy a sörnyitó. Körbe kell tapogatni, meg kell szagolni, megfigyelni minden oldaláról. Ha lehet, meg is kell rágcsálni. Ez alap. Megrágcsálni. Mondjuk, a tavaszba bele is tudod tartani az arcod, a sörnyitóval szemben.
A nagyobb dolgokat végigsimogatni. Fűnyíró, porszívó. Ez utóbbi különösen kétélű jelenség. Egyfelől undok dög, hangosan berreg, és általában orrszívót csatlakoztatnak rá. Másfelől viszont állati izgi, van kereke, élénksárga színe és csomó nyomogatható billentyűje. Csomó, azt jelenti, minimum kettő. Igaz, néha rátör valami megmagyarázhatatlan érzékenység, ha erősebben nyomsz rá valamelyik billentyűre, elkezd méltatlankodva berregni. Akkor illa berek, nádak erek, futás anyához.
Naponta berregtetjük viszont intencionálisan az orrszívót. Túl nagy lendülettel vetettük bele magunkat a biciklizés örömeibe, alaposan betaknyosodtunk. Én is, Máté is. Magamon szemléltetem, hogy nem fáj. Persze, tök feleslegesen, ugyanis minden alkalommal a nem éppen szelíd erőszak nyer, ha ki akarom szívni az orrát. Van egy fogás, kitaláltam, és azzal nyerek annyi időt, hogy kiszippantsam a trutyit az orrából. Lefogom a két karját, és az ügy érdekében, tűröm, hogy jó párszor alaposan hasba rúgjon, miközben megtisztítom az orrlyukát. Mert lélegezni is alap. De persze, ezt is csak akkor lehet észrevenni, amikor nem lehet. Mármint lélegezni. Amikor csak laffantyol, tátott szájjal és földig érő takonnyal az orrában. Nincs egy zsebkendőd, malacka? Van, de nem adok!
És természetesen éjjel nem alszunk. Elhiszem én, hogy az egyéves kisgyerek éjszaka dolgozza fel a nappali benyomásokat, és hogy valójában ez szorosan hozzátartozik az agy fejlődéséhez etcetera, etcetera, de ezen az alapon Máténak már olyan kigyúrt agya lehet, hogy az már túlzás. Én pedig nekimegyek az ajtófélfának, leejtem a kávéfőzőt és beteszem a kenyérmaradékot a hűtőszekrénybe. Ő felépül, én le.
Valóságos programszervező lettem mellette. Reggel elintézzük az elintéznivalókat, APEH, joghurt, kenyér, banán. Toljuk a bevásárlókocsit és a fogyasztói társadalmat. Máté közben minőségellenőrzi az elektromos kapát, megdöngeti az 50 literes kaspókat, majd hazamegyünk szundizni. Ami természetesen azt jelenti, hogy ő szunyál, én közben fél lábon ebédet főzök, a másikon teregetek, a harmadikon kiszedem az ágyásokból a gyomot, a negyediken készülök az óráimra… Olyan ez a világ, hogy több lábon kell állni benne, mégis kifut alólad a talaj. Délután társadalmi életet élünk a játszótéren. Körbetapogatjuk a Nagybékát, akiről mai napig nem tudom eldönteni, hogy játék, vagy játéknak álcázott kuka, esetleg kukává minősített játék, mindenesetre tele van a bendője üres sörösdobozokkal. Esetleg alkesz béka, és még csak nem is rejti véka alá. Be lehet nézni a száján át a sörösdobozzal bélelt bendőjébe. A szintúgy társadalmi életet élő, játszóteres anyukáknak megoszlik a véleménye. Van, aki a kukára esküszik, van, aki játékfigurának szeretné tudni. Az alkeszt most találtam ki.
Ehhez tartozik, a leépült Nagybékához, hogy Sopronban bezár a Gyermek- és Ifjúsági Központ. A GYIK. Apropó, hüllő, a leépült Nagybéka mint a kultúra allegóriája, érzem, ahogy lüktetnek az elméleti karmaim… Nem is értem, hogy lehet egy város ilyen meggondolatlan. Miközben a gyerekek és a bogarak egyre csak pörögnek kifele (sic!) a nagyvilágra, szemmel láthatóan, és nem csak a költészet világnapja alkalmából, ezek fogják magukat, és bezárnak. De mondjuk, engem már az is felháborított, hogy a kézműves és egyéb kulturális foglalkozásokat szervező és vezető kézművesek és mások terembért kellett, hogy fizessenek a mindjárt-bizisten-kimondom, milyen mamutt kultúrtótumfaktumnak. Miért? A városnak örülnie kellene, hogy a gyerekeknek vannak programjaik. Amúgy is sivár a város kultúrája, de most még nekik se legyen.
Üjjé otthon. Nézzé tévét. Szíjjá mofettát.
{jcomments on}
