– avagy történet azokról a vidéki vasárnap délutánokról
Hát felújították a Délibáb büfét, szavamra, szerintem eddig sem nézett ki vacakul, most azonban vadonatúj, embermagasságú a lambéria, az újonnan kialakított boxokban nehéz tölgyfaasztalok, az egész úgy fest, akár egy jó kis falusi étterem, csak pincér kellene hozzá, meg halk zene, a bárpult is magasabb, a mögötte lévő polcokon több az üveg, a választék bővült, az ár viszont alig emelkedett, örül is a környék, milyen jó lesz megint idejárni, míg zárva volt, mindenki két utcával lejjebb gyalogolt, a Fürtös borozó se rossz hely, de hozzá képest a Délibáb, na igen, most már össze se lehet hasonlítani, a Jóska is maradt, pedig azt mondták, az új tulaj új embert hoz majd ide, hálistennek nem így történt, rexasztal ugyan már nincs, a boxok kialakításával kisebb lett a belső tér, ellenben maradt a darts, a tévét meg kicserélték távirányítósra, igaz, a távirányítót kizárólag a Jóska kezelheti, ő azonban rendes srác, megkérdezi, mit szeretnénk nézni, és az lesz, amit a többség akar.
Ülünk a darts melletti boxban, Gabi néha föláll és lezavar egy egyszemélyes játékot, minden második után én is beszállok, mindig Gabi nyer, bár az elején vezetni szoktam, pedig csak vaktában hajigálom el a kis műanyag micsodát, valószínűleg ez a baj, mert Gabi szépen, szisztematikusan a dupla meg tripla találataival behoz, és rendszerint az utolsó előtti körben átveszi a vezetést, szóval, ülünk a darts melletti boxban, kapucsínót iszunk (vasárnap délelőtt ha jövünk, elég belépnünk az ajtón, és Jóska már nyúl is a kapucsínóport tartalmazó tasakokért, azt is tudja, Gabi a vaníliásat, én a csokisat szeretem), időnként fölnézünk a tévében menő kézilabdamecccsre, mikor valaki hirtelen hiányolni kezdi az Ibit, miért nincs itt, pedig ő aztán tényleg nagyon várta, hogy megnyíljon újból a Délibáb, a Fürtösből a tulaj már totál kiutálta, annyiszor hangoztatta ott, hogy csak kényszerből jár oda, nála a Délibáb a nyerő.
Az ám, az Ibi, mondja a Jóska is, miközben kitölt két pohár termelőinek becézett hamisbort, tényleg, hol kujtorog, ilyenkor már mindig itt szokott lenni, aztán délben, ha megszólal a temető melletti templomban a harang, hazamegy, visz magával egy nagyfröccsöt is, a poharat a délutáni szundikálás után mindig rendben, elmosogatva visszahozza, Jóska azért biztos, ami biztos, elöblíti, ezzel Ibi néni nem foglalkozik, ő megtette a magáét, leül a bejárat melletti első asztalhoz, és fölváltva nézi a tévét meg bennünket.
Időnként mi is jókat röhögünk az Ibi nénin, igaz, a közelébe nem megyünk, bűzlik a húgyszagtól, Jóska azonban megtűri idebent, a vendégek néha eleresztenek ugyan egy-egy otromba megjegyzést, de hát az efféle teljesen megszokott egy olyan helyen, ahol férfiak isznak, egyszer láttam Ibi nénit a vonaton is, egy vagonban utaztunk föl Pestre, Kőbánya-Kispesten leszállt, az ablakból figyeltem, míg el nem tűnt a szemem elől, a hajlott hátával utat tört az araszoló tömegben, bizonyára be nem állt közben a szája, ugyanis Ibi néninek ritka egy ronda nyelve van, válogatott szitkok egész özönét ismeri, a Délibábban amúgy többnyire csendben marad, legföljebb akkor emeli föl a hangját, mikor focimeccset nézünk, olyankor a közösség véleményével ellenkezni szokott, a les nála nem les, a tizenegyes igenis hogy járt, és így tovább, nem vitázunk, csitítgatni se kell, elereszt pár becsmérlő megjegyzést az észbeli képességeinkről, utána visszaül a fröccse mellé, ma eddig tényleg föl se tűnt, hogy nincs itt, kézilabda megy a tévében, azon meg nem szoktunk ordibálni.
Az Ibi meghalt, mondja a nagy tanakodás közepette Béla, a festő, akinek két tárlata volt már a helyőrségi művelődési központban, a második hat évvel ezelőtt, azóta nem fest, azt mondja, ebben a városban nem pártolják a művészetet, de felköltözik ő majd Budapestre, s úgy tér onnét vissza, mint egy győztes hadvezér, nem, nem is Budapestre megy, meg sem áll Amerikáig, Amerika ugyanis a festők paradicsoma, és ahogy ő az amerikai piktorok műveit ismeri, hát ő olyat óvodás korában csinált gyakorlásképp.
Meghalt, kérdezik többen is, Béla bólogat, igen, elvitte a mája, bár nem teljesen biztos benne, a múlt héten már nem látták a Fürtösben sem, persze az nem mérvadó, hiszen onnét kitiltották az Ibit, Jóska erre azt mondja, akkor egyáltalán nem biztos, hogy meghalt, lehet, hogy csak beteg, vagy esetleg nem tudja, hogy megint kinyitott a Délibáb, itt mindenki lehurrogja, ugyan már, az egész utca ezt várta, az Ibi különösen, ő ne lenne itt mindjárt nyitás utáni első vasárnapon?
Valaki fölveti, mi lenne, ha megnéznénk otthon, a válasz egy erőtlen röhögés a sarokból, „ha annyira hiányzik, menj el hozzá”, a Jóska is mosolyog, a nagy hasú, szemüveges férfi, aki valaha újságíró volt, de elbocsátották, mert állítólag túl sok piszkos ügyről tudott, ő legalábbis ezt szokta indokként emlegetni, öblös hangú vihogás kíséretében megereszt egy disznó megjegyzést, Gabi elfintorodik, engem is a rosszullét környékez, hogy helyrebillenjen a mentális egyensúlyom, gyorsan tévében látott egészséges, fiatal női testekre gondolok, közben kiderül, senki nem tudja, hol lakik az Ibi, az Ács utcában, az biztos, de hogy abban a romos házban vagy a magas kerítésűben, arról megoszlanak a vélemények, Jóska úgy véli, be kell minden gyanús portára csöngetni, aztán valahol majd meglesz, többen bólogatnak, ám jelentkező nem akad, hogy megtegye a konkrét lépéseket.
Gabi föláll a kapucsínó mellől és dobálni kezd, irigylem szépen növekvő pontjait, az ásványvizembe kortyolok (vasárnap van, ma nem iszom alkoholt), a tévében közben újabb gólt érnek el a fehér mezesek, odamegyek a pulthoz és elkérem a tegnapi napilapot, hátulról kezdem az olvasást, időjárás, sport, apróhirdetések, a gyászjelentéseket is át szoktam nézni, „Bíró Ibolya 68 évesen”, így kezdődik felülről a második, gyászoló család satöbbi, több nincs róla, szétnézek a Délibáb vendégein, gondolkodom, megkérdezzem-e, mi Ibi néni családi neve, aztán inkább összecsukom a lapot, Gabi megkérdi, ennyi volt, ennyi, felelem, és javaslom, játszunk egy párosat.{jcomments on}
