Méhes Károly különleges hangulatúúj regénye ősszel jelenik meg Hegymenetben címmel, ebből ajánlunk olvasóinknak három napon át három részletet.
„Arcok, mennyi arc, kiválva a folyosó homályából. Mindit ott vannak, egyszer csak szembe jönnek. Elhangzik a Laudetur, elhangzik rá az In aeternum. És ez így lesz a világ végezetéig, tényleg mindörökké.”
A képen Anaklét atya látható.
Norbert úr, a nyugalmazott főapát. Visszavonultan, csöndesen él, amióta tíz éve lemondatták. Nem nagyon tudunk róla egyebet, de a csöndes, méltóságteljes legendához ez elég. Ott van a régi tablókon is, persze. Mint prefektus és igazgató. Furcsák ezek a régi tablók, az atyák, akik onnan néznek le ránk, mintha nem változtak voltak volna semmit az évek alatt, de azok a régi tizennyolc éves fiúk bácsiknak tűnnek, mint apáink.
Norbert főapátot ritkán látni, egy-egy nagyobb ünnep alkalmával tűnik csak fel, akkor lehet megcsodálni mint afféle élő szentet. Tényleg olyan most is, mint a tablókon.
És sétálni is szokott. A tornaterem felett lévő tetőteraszon tűnik fel tavasszal, kezében bottal járkál körbe, szép lassan. Nem tudom, hány kört tesz meg, esetleg megáll-e nézelődni kicsit, hogyan csinosítja magát megint a természet.
Ekkoriban szokik rá Ómacht Pisti, hogy mindenféle holmit kibodál a nyitott ablakon. Mert az olyan vicces, stúdium közepén fogni Maul radírját és kivágni a semmibe, vagy csak egy lerágott almacsutkát, kenyérhéjat. Vannak komolyabb darabok is, elvégre egy vonalzó más kategória hajítás szempontjából a radírhoz képest, Ómacht felkapja a buzgón tanuló Szendrey vagy Kaplony vonalzóját, és már suhogtatja is, ami a tulajdonosban riadalmat kelt, ám ettől fogva ez olyan, mint a sakkban: a megfogott tárggyal lépni kell; Tomory adja alá a lovat, Mibe, hogy nem mered!, Nem merem, azt mondod, nem merem…?, Nem hát, fújja már mindenki a környéken, mire Ómacht, mint aki megadja magát a közakaratnak, nagy karlendítéssel kivágja az ablakon a vonalzót vagy a papucsot vagy a kémia könyvet. Tomoryék akarták, én nem tehetek róla, tárja szét a kezét Ómacht. A kárvallott átkozza kicsit, de nem igazi dühvel, ilyesmiért nem illik nagyon megharagudni, hiszen szükség van rá a jóérzés miatt, amit mindenki ismer, elvégre holnap más cuccát hajítja ki Ómacht, és akkor majd ő fog röhögni.
És azt vesszük észre, hogy Norbert főapát úr egy nap a fényes délutáni napsütésben kinyitott ernyővel sétál, mert tornaterem feletti tetőterasz pontosan a mi hálónk ablakai alatt van. Kinézünk, jé, tényleg, és ez a jelenet, ez az esernyős séta, azonnal hozzáadódik Norbert főapát úr legendájához, aki nem szól semmit, nem tesz ellenünk panaszt, ő tényleg tudja, mi az alázat, potyoghatnak a fejére rohadt gyümölcsök és ceruzacsonkok, legfeljebb egy ernyőt tart a feje fölé. Az élet másról szól, mint tudjuk.
Amikor a Lennon-szemüveg lesz a divat, végtelen vágyat érzek, hogy nekem is legyen, de nem valamiféle silányság, hanem igazi, régi, kerek szemüveg. És Norbert főapát úr ilyen szemüvegben néz lá ránk a régi tablókról.
Sétaidőben kopogok be hozzá. Halk Tessék, és máris ott állok előtte, a dupla ajtó mögött. A szobája valamivel nagyobb, mint amilyeneket addig láttam a klauzúrán, a berendezése is elegánsabbnak tűnik. A nyugalmazott főapát nagy íróasztal mellett ül, faragott karosszékben.
Gyorsan előadom, mi járatban vagyok. Azt füllentem, hogy színi előadást rendezünk, ahhoz keresünk különböző kellékeket, és óhatatlanul szükségünk lenne (szigorúan így, többes számban, elvégre közös, nemes ügyről van szó) régi fajta, kerek szermüvegre. Hogy hát nem lenne-e a főapát úrnak efféle…?
Norbert úr elfordítja rólam kék tekintetét, és a fal mellett álló szép komódra mutat lassan. Ott, a középső fiókot nyisd ki, találsz benne néhány darabot… Mohóságomat leplezve lépek oda, és mintha ezen múlna kedvező megítélésem, ünnepélyes óvatossággal húzom ki a pompás, intarziás bútor fiókját. Csodás látvány tárul a szemem elé: a fiók telis tele van régi szemüvegekkel, és ahogy reméltem, majdnem mind kerek. Szedd csak ki és válogass…, mondja a főapát, nekem már nem kellenek. Kapkodó mozdulatokkal keresgélem a legalkalmasabbakat, a leglennonosabbakat, érzem előre a többiek irigysége fölötti dagadó büszkeséget, és azt is, hogy valódi kincs birtokába jutok, olyasmihez, ami örökre szól, ami szinte mindig is volt és így, általam, íme, lesz is. Nagy önmérsékletről téve tanúbizonyságot, végül három ókulárét választok ki, ezeket be is mutatom a főapát úrnak, mondván, hogy többen is szereplünk abban a bizonyos színdarabban. Csak legyint, nem érdekli. A többit pakold vissza, fiam, mondja. Nem kérdezi meg, hogy hívnak, hányadikba járok, kinek az osztályába, hál’ ég. A zsákmányt kék köpenyem zsebébe rejtem, és nagyon illedelmesen, nagyon hálás hangon köszönöm meg még egyszer a segítséget, majd távozom.
Napokig járnak a nyakamra, hogy megszemlélhessék a főapáti szemüvegeket. Csúzy azt magyarázza, hogy akkor ő is megy majd, és kifosztja az öreg csuhákat. Elzárva tartom a szerzeményeket, alig várom, hogy otthon, Győrött elnyargalhassak velük az Ofotértbe. Ott jön a hidegzuhany: az a lencse, ami nekem kell, ezekbe a régi, finom rézkeretekbe nem illeszthetőek be biztonsággal. Meg is mutatja az optikus, hogyan pattanna ki a vékony keretből, mert túl vastag, és a pici csavarok nem tudnák kellő erővel összefogni.
A fiókomban tartom Norbert főapát úr réges-régi szemüvegeit. Illetve már csak egyet, de azt a fiókomban tartom a mai napig.
A nyugalmazott főapáttal ellentétben Anaklét atya eleven példája volt annak, hogy az öreg bencés szerzetes nem a cellájában szeret elmélkedni naphosszat. Joviálisan mosolygós képe rendre feltűnt a gimnáziumi folyosókon és az udvaron is, leste, kit kaphat el egy kis beszélgetésre. Valaha földrajzot tanított, ezt lehetett róla tudni, no és oroszt, amit a hadifogságban tanult meg… Mesés terep volt a számára a vasárnap, amikor függetlenül attól, hogy éppen volt-e „hivatalos” látogatás, sok szülő toppant be egy kis gyermekistápolásra, akikkel el lehetett diskurálni hosszabb-rövidebb ideig.
Anaklét atya apámmal hamar összebarátkozott, tán a régi, tihanyi időkből találtak közös ismerősökre, amikor nagyapám „rendi orvos” volt, és számos nyúlpörkölttel és egyéb, csakis bográcsban készült orvossággal kedveskedett a derék atyáknak. Anaklét atya egy idő után ugyanúgy hozzátartozott a látogatások koreográfiájához, mint az, hogy felmegyünk a hálóba, kicserélem a szennyest tiszta ruhára, és elbeszélgetünk jövendő, meglehetősen cefetül alakuló sorsom felöl. Ha valami csoda folytán Deziré atyával nem futottunk össze a folyosók útvesztőiben, Anaklét atya biztosan a helyén volt – ahogy apám néha kissé csúfondárosan megjegyezte: az oszlopok mögött bújkált -, és ha megfelelő távolságba értünk, lecsapott. Számomra ez volt a megváltás, hiszen Anaklét atya kacarászni szeretett, vicceket mesélni, és egy szó sem esett arról, hogy milyen jegyeim sorakoznak az osztálynaplóban vagy hogyan nem tanulok a stúdiumon; ha mégis vesztegetett rám néhány mondatot, az biztosan arról szólt, hogy derék gyerek vagyok ám, ő tudja, mert Anaklét atya rajtam tartja a szemét, de különben nem nagyon van rá szükség, mert csupa szépet és jót hall rólam. Apám maga előtt összekulcsolt kézzel, mosolyogva figyelte mindezt, ő is nevetett, amikor kellett, aztán elbúcsúztunk, és mindannyiszor megjegyzete, hogy igazán kedves bácsi ez az Anaklét atya. Azt, hogy én derék, igyekvő fkiúcska lennék, mint elhangzott, nem is kellett kommentálni.
A rituálé éveken át folyt, míg egy ízben, pedig jeles alkalom volt, év végi hazamenetel, Anaklét atya nem volt sehol. Ilyenkor nagy cipekedések zajlottak, a hazaköltöztetés, hiába, hogy az ágynemű és néhány téli holmi ott maradt a jövő tanévre, a holmim javát azért be kellett pakolni a kocsiba. Már gurultunk a szerpentinen lefelé, amikor apámnak, mint egy kínzó gondolat, jutott eszébe, és gyorsan ki is mondta: Hát Anaklét atya? Nem volt sehol… És egy kicsit elviccelődtünk rajta, hogy Anaklét atya szinte bujócskát játszva szokott elénk toppanni, mint aki véletlen jár arra, épp csak fel nem kiált, Nini, kit látnak szemeim…!
Elértünk a második faluba, Nyúlra, ahol megállították az autókat: Úrnapi körmenet vonult az úton, ezért kellett helyet biztosítani. És a következő pillanatban, ahogy a vonulók kikanyarodtak a főútrra, az első zászlóvívők mögött megláttuk Anaklét atyát, aki – igaz, miséző palástban – de ugyanolyan vigyori képpel baktatott, a kezében tartva a monstranciát, mint ahogy mindig is ismertük. Szinte azonnal észrevett bennünket az autóban kuksolva, arcán még szélesebbre húzodott a mosoly, és ahogy mellénk ért, még integetett is. Mi meg bólogattunk, mint aki jelenést lát, elrebegtünk egy Laudeturt…, és bámultunk utána, ő még hátra is fordult egy picit, mintha fájlalná, hogy jelen helyzetben nem állhat meg fecserészni. A hosszú menet lassacskán elvonult, lehetett továbbmenni, de apám még mindig hitetlenkedve rázta a fejét. Ezért nem volt sehol, mert előre jött…, itt várt ránk, hogy még nagyobb meglepetést tudjon szerezni!
Nevetgéltünk hazáig, mint ahogy még utána sok évig, a jóságos Anaklét atya „cselén”, mert valamiért jól esett azt gondolni, hogy találtunk egy huncut bencést, vagy legalább is mi tudjuk, hogy ő a bencések leghuncutabbika.
Farkas atya majdnem bogaras volt, de igazából mégsem, sokkal inkább különleges. Nagydarab, mély hangú férfiú, de csak emiatt méltó a nevéhez, mert amúgy szelíd volt, mint a bárány. Jóllehet, a régi időkből hozzánk elszállingózott mendemondák szerint ifjú korában tényleg vérengző tanár hírében állt, aminek szomorú következménye lett: egy megbuktatott diákja kiugrott az ablakon.
Tán azok után szólított mindenkit kedvenc írójának, Tömörkénynek a stílusában végtelen kedélyességgel „atyafinak”.
Ültünk a fizikaórán, és amíg az érdeklődő tanulóifjúság az első padokban a táblára meresztette a szemét, mi békésen amőbáztunk vagy kártyáztunk a hátsó sorokban. Az amőba halkan is űzhető sportág, de a snapszer már idegrendszert követel, taktikát és nem utolsó sorban szerencsét. Ami hol szegődik, hol elpártol. És vérmérséklettől függ, ki hogyan reagál ilyenkor.
Ómacht rikkantása túlléphette Farkas atya ingerküszöbét, mert egyszer csak felbődült, Jöjjön ki, aki azt kiabálta, hogy negyven!
Ómacht kioldalgott a táblához, és neki kellett lásson, hogy felírjon valami fénytörési feladványt. Mert a fény az olyan, hogy törik. Ha nem vigyáz az ember, még a fény is eltörtik…
Csönd volt, dermedten ültünk, ilyen még sosem történt. Farkas atya mélyeket morgott tíz másodpercenként. No? Nos hát..?, ilyeneket.
Aztán megszólalt az óra végét jelző csengőszó. Ómacht nem mert vigyorogni, mint jó szokása volt, de leeresztette a krétát szorító kezét.
Farkas atya a következő pillanatban legyintett egyet. Jól van, no, menjen a helyére, atyafi. Aztán… tette hozzá kissé bizonytalanul, …máskor majd halkabban kártyázzanak.
Farkas atya erős dohányosként kizárólag mezítlábas Munkást szívott, amivel, mondani sem, előkelő helyet vívott ki magának a diákfejekben élő hierarchiában. Felírt egy példát a táblára, majd kivonult a fizikum előtti folyosóra bagózni egyet, elvégre egy Munkás elszívási ideje alatt gyerekjáték megoldani a feladatot. Atyafi, hirdette ilyenkor, füstölt hús tovább tart!, amely életbölcsességet élénk helyeslés és jókedv kísért mindahányszor. Szerette is mindenki a fizikaórát, akár értette (vagy mert szüksége volt rá a felvételi miatt), akár a kómás homály világából valónak tartotta.
Félévkor és az év végén Farkas atya már-már megalázó engedékenységgel osztályzott. A gyakorlat az volt, hogy olvasta a neveket, és mindenkinek be kellett mondania, milyen jegyet szán önmagának. Azt be is írta. Egy ízben azonban nehezített az önismereti feladaton, és kijelentette, ne azt közöljük vele, milyen jegyet szertnénk, hanem azt, hogy hányasra tudjuk a fizikát. Amikor hozzám ért a névsorban, feltápászkodtam Dezső mellől, és azt mondtam, Atya, kérem, én szeretném négyesre tudni a fizikát…! Egy pillanatra megállt a jegyezgetésben, felnézett, ki is ez pontosan. Elmosolyodott, Ó, látszik, hogy az atyafi köszörűs költő!, mondta, mert akkoriban kerültek ki első verseim a faliújságra. Derültség futott végig az osztályon. Én meg szerénykedve, de végtelen megelégedéssel ereszkedtem vissza a padba, mert fizikatanártól ekkora dícséretet még soha sem kaptam.{jcomments on}
