Épp a getafei vonat felé baktattam a minap, kedvenc sétányomon a tavaszi középkori vásár standjait állították fel. Cirkuszt és kenyeret a népnek – gondoltam –, de hát a nép ettől boldog, legalábbis ezen a tájékon, hát legyen.
Én is imádok a kézműves portékákat kínáló fabódék között bóklászni, vasárnap délután, a tömeget kerülgetve, tolongva megcélozni egy-egy sütis pultot vagy kolbászárust. De kapható itt házi méz, kézműves ékszer és agyagedény, olyasmi az egész, mint nálunk a Mesterségek Ünnepe.
Szóval, ballagok az állomás felé, amikor egyszer csak ismerős illat csapja meg az orromat. Amíg a sors keze nem vezérelt Spanyolországba, nem is voltam tudatában, hogy minden országnak megvannak a maga hétköznapi illatai, aromái. Mára már teljesen megszoktam, de tíz évvel ezelőtt még újdonságnak számított a Lagarto (“Gyík”) mosószappan és mosószer, a chocolate con churros (olajban sült hosszúkás fánkféleség pudingszerű forró csokival) vagy a régi madridi lépcsőházak illata. Ez alkalommal azonban pont az volt a meglepő, hogy a szag, ami az orromig elért, cseppet sem illett a madridi tavasz ismerős környezetébe. Sőt. Valami egészen más, távoli élményt idézett. Fa illata volt ez, de nem a friss fűrészárué, nem is az erdők tiszta levegőjére emlékeztetett. Régi – de nem korhadt -, állott, kicsit vízszagú, valahol még az úttörőtáborok közös mosdóinak szaga is belekeveredett egy kicsit… Megvan. Faház. Balaton. Siófok, Balatonszabadi-Sóstó. A gyári üdülő, gyermekkori nyaralások. Hihetetlen volt ezt újra érezni, még ha csak a pillanat töredékéig is. Itt, Getafében, ki gondolta volna.
Aztán az illat elillan, az érzés azért még megmarad egy ideig, elmorfondírozok rajta. Közben leérek a peronra, egy padon ülve várom a vonatot. Mellettem egy hippi fazon reneszánsz dalokat játszik furulyán. Ezen már meg sem lepődöm.
2011. március 23. {jcomments on}
