Általában csak a düh és a frusztráltság kap hangot benne, látni a szemén is, összeszűkül, elveszti a fényét. De már pattan is fel, indul tovább.
Máté betöltötte az egy évet. Bábszínház, varázstorta, hopplahopp! Birka nyújtja ki a szájában tartott varázstortát a paraván mögül. Aki ebből eszik, hamarosan beszélni fog. Bababababa. Eueueue. Tye. Gyide. Hóhahó.
Kitaláltam, hogy egy bicikli gyereküléssel megszabadulunk a babakocsizástól. De miért nem szeretem a babakocsit? Tényleg, miért nem. Hát, mert olyan bárgyú lesz benne a gyerek. Beültetem és elbutul. Unja, elnyitja a száját, álmos lesz, és még csak beszélgetni se tudunk. Épp ezért előre szerelhető bicikliülést kap születésnapjára. Nekem is olyan volt, ma is szeretem azt, ahogyan apám teli torokból zengi bele a fülembe a szeretnéma homokóóórát…
Három órán át szereltem azt a nyomorult kisülést. Rádöbbenek a biciklivázak mérhetetlen változatosságára. Matematikai fenséges. Kicsavar, becsavar, újra ki, újra be. Elkopnak az anyák. A mindenféle értelemben vett anyák. Leszakad a derekuk, felhólyagosodik a tenyerük. Nem viszi őket a tízes kulcs. A nyavalya törné ki, azért se hagyom abba. Addig szerelem, addig csavarom, míg fent van az ülés. Hanem akkor kiderül, hogy nincs nagy kanyarodási szabadságom. Ajvé. Viszont frankón tudunk majd beszélgetni, tyotyorászni, érzem Mátén, hogy jól ül-e, élvezi-e, akarja-e. És akkor, uccu neki, fakereszt, ereszkedünk le a dombon. Bár ereszkedésnek azért nem nevezném – csigatempó, kézifékes ereszkedés. Máté húsz percig meg se mozdul, rádől a kormányra és megbabonázva figyeli, hogy forog alattunk a kerék. Híííjjj, mondja. Ábábábábábábábá. Suhanunk.
Lekerekezünk az Erzsébet kertig hintázni. Milyen egyszerű, atyavilág. Meg vagyok elégedve magammal. Máté is határozottan elégedettnek tűnik. Fog ez menni. Az Erzsébet kertben még egyszer felpumpálom a kereket, mert a rozsda ette egész télen a cangát, nem biztos, hogy egyből minden olajozottan fog menni. Indulás előtt még vagy kétszer le is eresztettem a kerekeket, míg rájöttem, hogy működik a pumpa. Hozom a formámat. Úgy izgulok, mint egy gyerek. De működik, bevált, élvezzük.
Időközben, mintegy három hét leforgása alatt Máté megtanult járni. Amilyen fellengzősen hangzik, olyan magától értetődően kezd el kicsi szárnyaival egyensúlyozva lépkedni. Kitartja őket, billeg, nekiered, tesz pár lépést, és lehuppan. Semmi baj, felszedelőzködik, és még egyszer. Nagyon jó a karosszériája egy ilyen kisembernek, tökéletes kivitelezés. Akkorákat tud esni, hogy hihetetlen. És a sírás hangszíne rögtön jelzi, mekkora a baj. Általában csak a düh és a frusztráltság kap hangot benne, látni a szemén is, összeszűkül, elveszti a fényét. De már pattan is fel, indul tovább.
De persze, emögött ott van az, hogy milyen nagy dolog egy nagymama. Csak azok tudják ezt a nagyi-dolgot a helyén kezelni, akiktől több száz kilométerre lakik a nagyi. Elérhetetlen, beszervezhetetlen. És akkor egyszer csak itt van. Főz, tereget, tereli a gyereket. Anya meg kint kapar a kertben, palántázhat, gyomlálhat. Újból leszakadhat a dereka. De így is jó. Egy nagymama mérhetetlenül nagy dolog. Olyan, hogy kicsi pocija lesz a fiamnak, amikor elmegy. Olyan, hogy amikor elmegy, azt se tudom, hova kapjak. Három hét alatt nagyon megszoktam a lazázást, összeszorul a torkom, mikor felteszem a vonatra. Most mi lesz velünk? Velem. Pedig hát azelőtt is meg tudtam csinálni. Csak most kicsit kiestem a ritmusból.
Pörgetem, felhúzom a belső órám. Mindent a maga idejében. Elgondolod, megtervezed, megcsinálod. Mindig azt, ami a legfontosabb. Vagy azt, ami magától is csinálódik, hogy közben tudj mást is csinálni. Zöldséglevest, blogbejegyzéssel. Tádááám.
{jcomments on}
