– avagy történet bérhölgyekről és bérurakról
Mintha egy másik világból csöppent volna ide – egy olyan világból, amit manapság legföljebb regényekből és filmekből ismerünk, és amiben a világban egy nő király-, de legalábbis hercegkisasszony, a férfi pedig gavallér, igazi lovag, aki furtonfurt a hölgy kegyeit keresi, a tenyerén hordozza és lesi óhajait. Kevés az ilyen férfi mostanában, meg kell becsülni utolsó maradékukat, úgyhogy Kornélnak hamar elterjedt a híre: a nők, akik személyesen ismerték, szájról szájra adták tovább a régi vágású úriember legendáját; akikhez viszont még nem jutott el, talán most is reménykednek abban, hogy egy napon az ő ajtajukon is kopogni fog.
Kornél szeret újabb és újabb nőket meghódítani, azonban ezt olyan rafinériával és különleges módokon teszi, hogy hódításainak aktuális célpontja egy pillanatra sem szűnik abban a boldogító érzésben lebegni, miszerint ő Kornél udvarlásának és vágyainak kizárólagos tárgya – avagy ha voltak előtte mások is, azok mind felejtendő, múló emlék csupán, és immáron Kornél is szégyelli magát amiatt, hogy velük szóba állt. Mindazonáltal az is széles körben tudvalévő, sőt elfogadott dolog, hogy Kornél jön, lát, győz, majd távozik, s a következő napon esetleg egy másik nő lábai elé borul. De ezt a tegnapiak, a tegnapelőttiek, és az azelőttiek is mind megbocsátják neki, s amikor Kornél újabb hódításairól olvasnak, fölsóhajtanak, s kacér büszkeséggel gondolnak arra, hogy legalább egyszer ők is átélték Kornél időnként hosszadalmas, ám annál lehengerlőbb és emlékezetesebb ostromát.
Azt mondtam: „legalább egyszer”. Ugyanis vannak, akik többször is. Bizonyos hölgyekhez Kornél rendre vissza-visszatér, két újabb keletű hódítás között, viszont hogy miért pont ezeket a nőket választja ki, arról soha nem nyilatkozik. Ezek a hölgyek nem egyformák: hamvas fiatal épp úgy akad közöttük, mint érett, harapni való barack. Továbbá akad vékony és testes, szép és csúnya, rámenős és félénk, szőke és barna, vörös és fekete, külvárosi és belvárosi, okos és buta is. Kornélnak a folyamatos változások mellett tehát állandó női is vannak. Igaz, ők se érezhetik nyeregben magukat, hiszen volt, hogy egyiküket-másikukat hosszú hónapokon át nem kereste föl, és csak akkor csöngetett be megint, amikor már meg voltak győződve arról, hogy kiestek a kegyeiből. Aztán amikor kiderült, hogy mégse, persze lett nagy öröm és boldogság.
Senki nem tudja, Kornél honnét és mikor bukkant elő. Kerestük, ám ennek nem találtuk nyomát. Jóllehet az se volt mindig eldöntött dolog, hogy Kornél állandóan köztünk marad. Egy ízben ugyanis, nem is olyan régen, elbúcsúzott. Nem írt indokot, nem magyarázkodott. Egyszerűen – szívfacsaró idézetekkel és virágokat ábrázoló fényképekkel megspékelve – közölte, hogy életének ezen szakasza véget ért, a jövőben nem kíván foglalkozni ilyesmivel. Nem utalt arra se, hogy valamiféle nagy horderejű változás volna döntésének indoka, persze ezt nem is várta senki, hiszen sem Kornél, sem mások magánéletéről nem volt információnk, ő pedig az erre vonatkozó esetleges lejtett megjegyzéseket végképp mellőzve, kizárólag beszámolókat írt a hölgyeknél tett látogatásairól, amelyekben ömlött és azóta is ömlik belőle a bók, soha nem fukarkodott a jelzőkkel.
Volt idő, amikor mi, férfiak vittük a prímet, mi szabtuk meg a társalgás menetét, míg a nőkről az a hír járta, hogy nemigen ülnek számítógép elé. Kornél alapjaiban rengette meg eme hitünket: elég volt pár kedveskedő mondat, és a legzárkózottabbnak vélt nők is válaszoltak nekik. Túl azon, hogy a féltékenységtől és a sértett büszkeségtől tátva maradt szájjal figyeltük ezt a fordulatot, oltárira idegesített is bennünket. Beszólogattunk Kornélnak, cikiztük, gúnyolódtunk, aminek az lett a vége, hogy a hölgyek szemében mi lettünk a brutális, önző férfiállatok, Kornél viszont a régi ideák megtestesítője, a vérbeli dzsentlemen, a sérthetetlen Grál-lovag. Kedvenc nőink soha nem látott egységet alkotva álltak Kornél mellé. Vert seregként, megszégyenülten hallgattunk el, és egy darabig csupán távolról figyeltük Kornél ünnepi cicázásait.
Nem potyogtattunk tehát gyászkönnyeket azon a reggelen, amikor Kornél (mint később kiderült: átmenetileg) elbúcsúzott. Nem szóltunk egy szót sem – tudtuk, jobban tesszük, ha hallgatunk, s a kommentárokat mellőzve figyeljük, ahogy Kornél idézetekkel és virágokkal tarkítva elköszön mindenkitől. Az egész olyan volt, akár egy régi regény, amelyben a főhős egyszer csak úgy dönt, hogy jó útra tér. Kornél ráadásképpen ezután villámgyorsan fölmagasztosult, leányszobák álomvitéze lett, aki most valahol egy másik világot boldogít, miközben utána maradt a puszta űr, amit bárhogy igyekszünk, soha senki nem fog betölteni.
Egyszóval, hiába tűnt el egy időre, a legendája továbbra is köztünk élt, ő maga meg a távolléte alatt mérce lett, zsinórmérték. Bizony, előbb csak egyikünk-másikunk, majd egy idő után egyre többen azon kaptuk magunkat, hogy mielőtt fölkeresnénk egyik-másik hölgyet, udvarolunk neki, a személyes találka alkalmával pedig virággal és bonbonnal ajándékozzuk meg, szép szavakat duruzsolunk a fülébe, puhán odalehelt csókokkal halmozzuk el, s gyöngéd, érzéki szeretőként viselkedünk a legvadítóbb szexbombák ágyában is. Kornél átformált bennünket – iskolát teremtett. Az újonnan fölbukkanó vadbarmokat onnantól fogva mi hajtottuk el, az alpári hozzászólások szerzőit kigúnyoltuk vagy megfedtük illetlenségükért. Nem mindenki követett bennünket, hamarosan ugyanolyan megjegyzéseket kaptunk, amilyenekben Kornélt részesítettük annak idején – egy ideig hadakoztunk velük, azután beletörődtünk, hogy hiábavaló. Külön kaszt lettünk, mi, új Grál-lovagok, akik a játékot annak szépségéért űzzük. A hölgyek – tudtuk – a mi oldalunkon állnak, még akkor is, ha időnként a legnagyobb kőbunkókat is kénytelenek az ágyukba fogadni. A testük bárkié lehet, de a szívük és a lelkük egyes-egyedül a miénk.
Kornél észrevétlenül tért vissza hozzánk, körülbelül fél év szünet után. Egyik reggel csodálkozva fedeztem föl egy új beszámolót a neve alatt. Egy olyan hölgyről mesélt, aki pár nappal korábban kezdte a munkát, s még azok sem számoltak be a nála tett látogatásukról, akik egyébként kötelességüknek érezték, hogy az új hölgyeket az elsők között keressék föl, és elsőként tájékoztassák társaságunkat az ott tapasztaltakról. Nos, ezúttal Kornél volt az első, ami a visszatértén túl azért is szokatlannak számított, mert azelőtt soha nem tett ilyet. Inkább a bejárt utat választotta: a már megénekelt nőket igyekezett meghódítani (netán új köntösbe öltöztetni), minthogy ismeretlen kalandba keveredjen bele. Először gyanakodtam is, hátha valaki visszaél a nevével, de nem, valóban Kornél volt az, meg lehetett ismerni utánozhatatlan szófordulataiból, beszámolójának gyöngéd duruzsolásáról, áhítattal teli rajongásáról, túlcsordultan fölhevült érzékiségéről. Visszatért, mintha mi se történt volna.
Illetve igenis történt: onnantól amennyiben valaki gúnyolódott vele, mi rendre utasítottuk és tudattuk bunkóságát. Sem én, sem a többiek nem voltak képesek megmondani, vajon mitől fordulhattunk – legalábbis lélekben – ekkorát. Alapjában véve persze semmi nem változott, a lényeg maradt: továbbra se voltunk jó fiúk, időről időre mások által rossznak tartott nőket kerestünk fel, és a náluk tett látogatásainkról változó részletességgel számoltunk be. Ettől eltekintve mégis úgy éreztük, hogy másként állunk a dolgokhoz, mint azelőtt. Egyszerűen magunkévá tettük a Kornélnál bevált receptet: míg korábban beértük annyival, hogy pusztán a pénzünk jelenti vágyaink beteljesülésének kulcsát, addig mostanában ez járulékos elemnek tűnik csupán, s mi búgva-döngicsélve legyeskedünk a kiszemelt édes falat körül.
Egyszer úgy adódott, hogy ha futólag is, de találkoztam Kornéllal – mégpedig egy olyan hölgynél, aki korábban nem tartozott társaságunk kedvencei közé. Kornél beszámolói ugyanis rendre kétfajta reakciót szülnek. A legtöbb kollégában általában visszatetszést keltenek, ők gúnyolódva hánytorgatják föl azok valóságtól elrugaszkodott sziruposságát. Mi, kevesek, újonnan avatott Grál-lovagok, ellenben, ha nem is adunk mindig mindenben a szavaira, öntudatlanul is hozzá igazítjuk lépteinket. Így hát én is fölkerestem ezt a hölgyet. Hosszas egyeztetést követően sikerült időpontot találnunk, mivel vendégforgalma Kornél hatására meglehetősen megnőtt. Egy szürke belvárosi házban dolgozott. Amint ajtót nyitott, konstatáltam, hogy ebbe a kopott bérházas környezetbe nehezen is lehetne másfajta nőt beleképzelni: kedvesen mosolygott, ám kedvessége is csak alig-alig leplezte arcának hétköznapiságát, háziasszonyos külsejét. Újdonsült énem megcáfolásának tartottam volna azonban az ajtóból visszafordulni, úgyhogy beléptem a ténykedésének helyszínéül szolgáló kopár lakásba.
A hölgy zavarban volt, aminek hamarosan megtudtam az okát: előző vendége még nem távozott. Össze is futottam vele; épp a fürdőbe készültem, amikor szem- és fültanúja voltam annak, ahogy a penészfoltokkal borított előszobában egy viseltes öltözetű, vékonydongájú, alacsony, kopasz, szemüveges férfi hebegő beszéddel elköszön. Kollegiális szolidaritással azonnal elfordítottam a fejem, és a fürdőbe siettem. Akkor jutott a férfi újra az eszembe, amikor már meztelenül feküdtem egy recsegő ágyon a hálószobaként funkcionáló szűk kamrában, és vendéglátóm háziasszonyos csupaszságával mellém feküdt. Illetve nem is eszembe jutott, eszembe juttatta a hölgy, aki láthatóan az élmény hatása alatt még mindig elvarázsolt mosollyal kérdezte tőlem: tudom-e, ki volt az előző látogató. Kimondatlan szabályaink közé tartozik, hogy nem fedjük föl társaságunk tagjainak kilétét, ám ezúttal mégse tiltakoztam, hanem visszakérdeztem. „Hát a Kornél” – felelte a hölgy, s tekintetében láttam, hogy lehet bármennyi pénz a tárcámban, megközelítőleg sem tudom úgy széppé hazudni az ő csúf hétköznapjait, ahogyan ez a tanár kinézetű, cingár és meglehetősen rút férfiú örökölt eleganciával, vehemenciával és mesélőkedvvel teszi. Erre ugyanis születni kell. Valahogy úgy, ahogy a legendák megszületnek – még a legnagyobb testi és lelki nyomor szemétdombjain is.{jcomments on}
