{jcomments on}
A búzaszőke legény türelmetlenül leste, mit mondok a meséjére. Én rögvest tudtam, hol bújik meg abban az okosság, de vártam kicsit, had furdalja a kíváncsiság.
– Úgy hiszem…, – mondtam végül, lassan mérve a szavakat – …hogy a meséd ezt üzeni: attól, hogy valamit még nem láttunk a saját szemünkkel, még igaz lehet. Így van ez a lidércekkel is, akikről sokan úgy hiszik, hogy csupán a mesékben élnek, pedig apró kezük nyomát naponta láthatjuk, ha elég nagyra nyitjuk a szemünket.
A legény ekkor felállt a tűz mellől, és széles lendítéssel, mély meghajlással levette előttem a kalpagját. Miután visszaült, az utána következő úr szólalt meg.
– A testvéreim nem tudtak kifogni rajtad, hát most én teszek próbát.
Eligazgatta vakítóan fehér öltönyét, s napsárga szemével, mely úgy ragyogott, mintha déli verőfénybe néznék, egyenesen engem figyelt.
– A mesém, amit neked hoztam, így szól…
FŐTT RÁK
Egyet mondok, de az kerek…
Biz’ a rákoknak nem sok észt osztogatott Égi Atyácska, mikor megteremtette a természetüket. Van nekik ollójuk, amivel égetően nagyot tudnak csippantani az óvatlan fürdőzők lábujjába. Aztán van nekik számos… Hogy asszongya egy… két… három… Szóval sok ízelt lábuk van nekik, amivel kapaszkodhatnak, nehogy elsodorja őket a folyó.
De eszük, na abból nem sok fért a páncéljuk alá! Azt hihetnénk, éppen e kevés tudományuk miatt járnak a rákok folyton hátrafelé. Pedig ennek más a története! No, akkor én ezt most el is mondom nektek!
Úgy volt az, hogy a rákok népe csendeskén éldegélt a Tisza alján, de időnként el-eltűnt közülük egy.
– Hová lett a sógorasszony? … Hát az öcsém merre kószál? … Ki látta a nagybátyámat? – ilyen kérdések voltak mindennaposak rák-körökben. Az okosabbak kifigyelték, hogy akkor tűnik el közülük több, mikor odafentről, a vízen kívülről háló ereszkedik a folyó fenekére. A butábbak meg ehhez kitalálták, hogy biztosan jutalmul ereszti Égi Atyácska a hálót közéjük, s amelyik rák beléakad, azt egy szépségesen csuda folyóba emeli át, ahol mindig meleg a víz, és nincsenek ragadozó halak. Egyesek még azt is tudni vélték, hogy az oda kerülő rákok szép, piros dolmányt kapnak, abban parádéznak naphosszat.
– No, én ezt megnézem magamnak! – gondolta az egyik rákifjonc, s mikor jött a háló, ő belékapaszkodott. Amint kikerült a vízből, majd’ megvakult a nagy fényességtől, hisz’ a napot ő még soha nem látta. Valami kirángatta őt a hálóból, és a parti homokra dobta. A rákifjonc pislogott, s mikor a szeme már kezdett látni, megpillantott egy irdatlan nagy, forró és fényes lobogást, amin vasedény gubbasztott. Benne buzogott a víz, s mindenféle növények vergődtek a színén. Majd váratlanul a forró tavacskából – mert annak hitte az ifjonc – felszökkent az egyik, korábban elveszett ráksógor, s tényleg vörös volt szegény, de nem dolmánytól, hanem a melegtől.
Na, erre a rákifjonc megrémült, s gyorsan hátrafelé kezdett kotorni, hogy a farkával segítve lábait, még gyorsabb lehessen. Visszamenekült a folyóba, s odalenn elmondta az igazat, mit a saját szemével látott:
– A háló azért viszi fel a rákokat, hogy egy forró vizű vastóban megbirkózzanak a zöldségekkel, büntetésként, amiért életünkben túl mohón faltunk. A piros dolmányt is láttam, csakhogy az a saját páncélunkból készül. Elmenekülni pedig csak úgy lehet, ha ezentúl mindannyian hátrafelé közlekedünk.
No, hát így higgyen az ember egy világot látott ráknak!
Folyt. köv.
