Archív

Caledonian MacBrayne

scot– avagy régi történet hajóról, Skóciáról, szerelemről és korkülönbségről.

 

 

– Ezt pedig – Krisztián mélyen belenyúlt a hátizsákba – neked hoztam.

Egy hevenyészve összehajtogatott kockás ruhadarabot húzott elő. Anna csak miután széthajtogatta, látta, hogy asztalterítő. Nem volt különösebben szép: műszálas anyag, az ábrákat egyszerű színes nyomással vitték föl rá. A szélein skótkockás minta futott körbe, a közepére pedig nehezen olvasható betűkkel pár bekezdésnyi szöveget nyomtattak. Anna összehúzott szemekkel próbálta megfejteni az értelmét.

– Skót receptek – mondta Krisztián. –Bocs, hogy csak így adom, de elég gyönge vagyok csomagolásban.

– Köszönöm – Anna letette a terítőt maga mellé a szőnyegre. Krisztiánra nézett, s bólogatott: – Szóval, jó volt.

– Ja – Krisztián is bólintott.

– Látod, pedig nem akartál elmenni. Ha nem beszéllek rá, akkor egész nyáron otthon csücsülsz. Aztán tessék, milyen jól érezted magad.

– Hát, éppenséggel nem ültem volna otthon egész nyáron. Eljöttem volna mindig hozzád. Mint az utazás előtt.

Krisztián kereste Anna tekintetét, ám Anna a padlószőnyegen szanaszét heverő szórólapok között turkált.

– Ez mi? – az egyik prospektus címlapján egy fekete-fehér sétahajó pompázott vadregényes háttér előtt. A hajóra ugyanaz volt írva, mint a címlap tetejére: „Caledonian MacBrayne”.

– Ez egy ilyen hajójárat. Ezzel lehet elmenni a szigetekre.

– Ti is mentetek vele?

– Ja.

– Jó volt?

– Jó. Láttunk amerikai hadihajót is.

Ahogy Anna a prospektust forgatta, egy matrica hullott ki a lapok közül. Ugyanolyan hajót formázott, mint a képeken lévők. Arra is rá volt írva, hogy „Caledonian MacBrayne”. Anna vissza akarta tenni, azonban Krisztián rászólt:

– Neked adom.

– Köszi – mondta Anna, és odatette a terítő mellé. – S a lányok milyenek voltak? Szépek?

Krisztián vállat vont.

– Az egyik jól nézett ki. Kemnek hívták.

Kem?

– Igazából Kim, csak olyan idiótán ejtenek mindent. Azt, hogy „lányok”, például úgy mondják, hogy „gerölz”.

Gerölz? – ismételte Anna, és mindketten nevettek. – Szóval, Kem tetszett neked.

– Nem azt mondtam, hogy tetszett. Csak azt, hogy jól nézett ki.

– Nem jöttél össze vele?

– Miért jöttem volna össze? Nekem más tetszik.

– Igen? Kicsoda?

Krisztián hirtelen odahajolt Annához, és szájon csókolta. Anna viszonozta a csókot, majd pár pillanat múlva eltolta magától Krisztiánt.

– Most mi van? – kérdezte Krisztián elfúló hangon.

– A tanárod vagyok…

– Csak voltál. Több mint egy hónapja leérettségiztem.

– Jó pár évvel idősebb vagyok nálad…

– Szerinted érdekel?

Krisztián megint odahajolt. Anna ezúttal nem tolta el.

*

– Akkor elmész megint? – kérdezte Anna.

– Eljössz velem? – kérdezte Krisztián.

– Ha elviszel, akkor persze, hogy elmegyek.

– Persze, hogy elviszlek. Miért ne vinnélek el?

Anna fölült az ágyban. Magára csavarta a takarót, csak a meztelen vállai látszódtak ki. A szembe néző falat nézte.

– Már megint arra a néhány évre gondolsz? – Krisztián is fölült, Anna hátát simogatta a takarón keresztül. – Hát olyan sokat számít az?

– Lehet, hogy most még nem számít – mondta Anna. – De majd fog.

– Nem fog – bizonygatta Krisztián. – Meglátod.

– Jó – jelentette ki Anna, és Krisztiánra nézett. – Igazad van. Ne foglalkozzunk vele. Majd ha eljön az ideje… Szóval, hová megyünk? Csak olyan helyekre, ahol most nem voltál, vagy megmutatod majd nekem azt is, amit te már láttál?

– Hát, a legszebbeket mindenképpen megmutatom. Mondjuk Edinburgh-ot igen. A vár biztosan tetszeni fog neked is. Glasgow-ba ne menjünk. Az nekem nem jött be annyira.

– Nem ott lehet hajóra szállni?

– Milyen hajóra?

Anna a szőnyegre, a prospektusokra mutatott.

– „Caledonian MacBrayne”.

– Ja, de, persze. Igazából nem Glasgow-ban, de arrafelé.

– Én is szeretnék hajókázni.

– Jó. Akkor oda is elmegyünk.

– S te hova akarsz még elmenni?

Krisztián a hajába túrt.

– Igazából egy csomó érdekes dolgot nem mutattak meg. A Felföldből alig láttunk valamit. Loch Nesshez se vittek el.

Anna fölkacagott.

– Gondolod, hogy majd meglátod a szörnyet?

– Nem gondolom, de miért ne nézhetnénk meg azt is? Egyébként képzeld, az egyik skót megkérdezte tőlem, hogy mi csak ünnepnapokon hordunk-e turbánt, vagy mindig.

– Komolyan?

– Amikor meg családot mentünk látogatni, megmutatták, hogyan működik a tévé távirányítója. Röhej. Tökre meglepődtek, amikor felismertük, hogy az egyik adón Dallas megy. Különben – Krisztián úgy, ahogy volt, meztelenül kiugrott az ágyból – nem csak a terítőt hoztam neked.

A hátizsákjához kuporodott, és egy kazettát kotort elő az aljáról.

– Queen – Anna a borítót nézte. – Azt olvastam, hogy Freddie nagyon beteg.

*

Mikor Krisztián visszajött a fürdőszobából, Anna épp becsukta és letette a menetrendet a dohányzóasztalra, amelyen ugyanolyan skótkockás-receptes terítő volt, mint nála, odahaza.

– Na, találtál valamit?

– Találtam. Jó korán föl kell kelni.

– Nem azt mondtad, hogy nem lesz első órád?

– Igen, de a következővel nem biztos, hogy beérnék időben.

Krisztián a dohányzóasztal melletti nagy sporttáskára bökött.

– Ez mivel van ennyire telepakolva?

– Dolgozatok. Elsősöké. Holnap a vonaton ezt fogom javítani. Neked nincs első órád?

– Van. De nem fogok bemenni.

– Menjél csak szépen be.

– Minek? Dögunalom. S nem is lesz katalógus. Majd elkérem a jegyzeteket.

– Én viszont azt szeretném, ha bemennél. Vedd komolyan ezt az egyetemet. Csináld rendesen.

– Most mi van? – fortyant föl Krisztián. – Tökre úgy beszélsz, mint apámék.

Anna a szájára tapasztotta a kezét, és az ablak felé fordult. Krisztián, még mindig törülközővel a derekán, leült mellé, és elkezdte simogatni a haját.

– Jól van, ne haragudj már… nem úgy értettem.

– A szüleid mit tudnak erről? – kérdezte Anna, még mindig az ablak felé fordulva.

– Miről? Hogy nem járok be minden órára?

– Nem arról. Kettőnkről.

– Valamit biztos tudnak. Nem teljesen hülyék, abból, hogy amikor hétvégenként hazamegyek, egyből indulok hozzád, nyilván sejtenek ezt-azt.

– Sose kérdeztek rólam?

– De, kérdeztek.

– S olyankor mit mondtál?

– Azt, hogy jóban vagyunk.

Anna Krisztián felé fordult. Elnevette magát.

– Miért – kérdezte Krisztián –, nem vagyunk jóban?

– De – bólogatott Anna –, jóban vagyunk.

Ő is megsimogatta Krisztián fejét.

Krisztián a dohányzóasztalra pillantott. A vaskos menetrend lapjai közül kikandikált a „Caledonian MacBrayne” feliratú, hajó formájú matrica. Anna azt használta könyvjelzőnek.

*

Krisztián megpróbálta bedugni a kulcsot a zárba. Nem sikerült, az ajtó túloldalán benne volt egy másik kulcs. Kettőt kopogott. Anna pólóban és bugyiban nyitott ajtót. Csodálkozva mosolygott Krisztiánra:

– Hát te? Későbbre vártalak.

– Korábbi vonattal jöttem haza. Baj?

– Dehogy is! – Krisztián belépett, Anna becsukta az ajtót. Könnyedén szájon csókolták egymást. Anna azt kérdezte: – Mit nézel rajtam?

– Semmit. Csak nézlek. Gyönyörködöm benned.

– Azt nézed, hogy híztam, ugye? Látszik a combomon is.

– Ugyan már!

– Képzeld, anyu azt mondta, hogy a korral jár. Hát nem hülyeség?

Anna előrement a szobába. Kinyitotta a ruhásszekrényt, és elővett egy farmernadrágot. Krisztián leült a kanapéra, szótlanul figyelte Annát.

– Mi van? – kérdezte Anna, miközben a nadrágot rángatta magára. – Még mindig azt nézed, hogy milyen vaskos vagyok?

– Van egy ösztöndíj – mondta Krisztián nagyon komoly hangon.

– Tényleg? Milyen? – Anna leült Krisztián mellé.

– A Glasgow-i Egyetem ösztöndíja. Háromhónapos.

– Hát ez nagyon jó! S elmész?

– Nem tudom…

– Miért ne mennél? Évek óta azt mondogatod, hogy el akarsz menni Skóciába. Itt a nagy lehetőség.

– Jó, de arról volt szó, hogy együtt megyünk.

– Majd kimegyek én is.

– El tudnál szakadni három hónapra az iskolától? Megengednék?

– Három hónapra nem, de kimegyek hozzád pár napra. Mondjuk egy hétre. Majd úgy ütemezzük, hogy ne okozzon kavarodást. Egy hét helyettesítés simán megoldható. Mikor mennél?

– Most kell jelentkezni… Szeptembertől érvényes. Vagyis úgy, hogy ősszel elkezdeném a tanévet, de két hét után már mennék is. Karácsonyra jönnék haza.

– Utána pedig már csak az államvizsgán kell túlesned, és vége az egyetemnek. Szuper! Jelentkezzél.

– Három hónap!

– Na és? Van más dolgod?

– Három hónapig nem találkozunk. Vagyis csak akkor, ha kijössz.

– Majd fölhívlak.

– Az nagyon drága.

– Bízd rám. Az én dolgom.

Krisztián hátradőlt a kanapén.

– Tudod, mi az az internet?

– Nem.

– A számítógépek össze vannak kötve, és lehet rajtuk levelezni egymással. A csoporttársam barátnője Spanyolországban van ösztöndíjjal. Félórákat szoktak levelezni az interneten keresztül. Az egyik ül Barcelonában, a másik Pesten a gép előtt, és írják egymásnak az üzeneteket, amit a másik azonnal el tud olvasni. S mindez tök ingyen.

– Oké. Akkor mi is ezt fogjuk csinálni.

– Nálunk, az egyetemen van ilyen gép, de itt, vidéken nem vagyok benne biztos…

– Majd megkérdezem. Legföljebb fölmegyek Pestre. Beengednek az egyetemre, nem? Majd előre megdumálod, hogy engedjenek be.

– Jó – bólintott Krisztián –, megdumálom.

*

Anna óvatosan fölkelt. Az ágy meg se reccsent. A szőnyegpadló is teljesen elnyelte a lépteit. Az ablakhoz ment, kinézett. Az ég szürke volt, de a vékony ködfátylon keresztül látni lehetett a kollégium melletti házak tetejét, és a távolban a kikötőt. Az egyik dokkban egy hatalmas, fehér sétahajó vesztegelt, Anna ugyan nem látta tisztán a fekete aljzatra festett betűket, de tudta, hogy az van ráírva: „Caledonian MacBrayne”. Valószínűleg tisztításra vagy karbantartásra hozták ide.

– Hány óra? – kérdezte Krisztián álmatagon.

Anna elfordult az ablaktól:

– Fölébresztettelek? Pedig igyekeztem nagyon csendes lenni.

– Észrevettem, amikor fölkeltél. Mit csinálsz ott?

– Figyelj – Anna visszament az ágyhoz, de nem feküdt le teljesen, a hátát a falnak támasztotta –, mikor megyünk hajókázni?

– Hajókázni? – Krisztián a szemeit dörzsölte. – Hová?

– Azzal a sétahajóval. Tudod, amelyikkel te is mentél, amikor először itt voltatok.

– Ja, a CalMac… Elmehetsz, ha akarsz.

– Te nem jössz?

– Engem annyira nem érdekel. Pár hete már mentem vele.

– S most nem akarsz jönni?

– Mondtam, hogy nem. De te menjél, ha kíváncsi vagy rá.

Anna kidugta az egyik lábát a paplan alól. Aztán gyorsan visszahúzta, mert meglátta a visszereket. Lopva Krisztiánra pillantott, de az csukott szemmel feküdt az ágyon.

– Tényleg nem kell semmilyen órára bemenned?

– Szerinted ki az a hülye, aki egy külföldi ösztöndíj alatt órákra jár? Csak a legstréberebbek. Különben se értem, mit mondanak az előadásokon. Ezek olyan hülyén beszélnek angolul.

– Nem fogják számon kérni?

– Bízd rám, jó?

Fölszálló utasszállító repülőgép dübörgött el a közelben. Megremegtek a kollégium ablakai. Annának erről eszébe jutott, hogy már három nap elment az ötből.

– Oké. S ma mit csinálunk? Mert jó, nem ragaszkodom annyira a hajóhoz, mehetünk máshova is.

Krisztián kinyitotta a szemeit. Egy darabig némán a plafont nézte, mintha a napirenden gondolkodna, aztán megszólalt:

– Együtt ebédelek egy csoporttársnőmmel.

Anna meghökkent, de nem akarta kimutatni.

– Egy csoporttársnőddel? – kérdezte tettetett évődéssel a hangjában. – Na és, csinos?

– Patricia a neve – válaszolta Krisztián újabb hallgatás után. – Közös projekten dolgozunk.

– Dolgoztok? Nem azt mondtad, hogy nem kell semmit csinálnod, csak lógatod egész nap a lábad?

– Valamit azért fel kell mutatni a harmadik hónap végére. Patricia-val egy teambe vagyunk beosztva. Mire lejár az ösztöndíj, meg kell oldanunk egy előre kiadott feladatot.

– Értem. S nyilván ezért lesz a mai ebéd is. Gondolom, ezek afféle rendszeres munkatalálkozók – Anna nem tudta, Krisztián vajon kihallja-e szavaiból a gúnyt.

Amaz még mindig a plafont nézte.

– Ezt momentán tegnap beszéltem meg vele.

– Tegnap? Mikor?

– Amikor Greenockban voltunk, és te beugrottál abba az áruházba, én fölhívtam egy fülkéből.

Most Annán volt a hallgatás sora. Végül azt kérdezte:

– Én is mehetek az ebédre? Vagy mit csináljak addig?

– Persze – mondta Krisztián nem túl meggyőzően. Némi habozás után hozzátette: – Majd azt mondjuk, hogy a nővérem vagy, és kijöttél meglátogatni.

Krisztián nem látta, hogy Anna arca hirtelen tűzpirossá változik. De csak néhány pillanatra, utána hamar visszanyerte eredeti sápadt színét. Anna azt mondta:

– Menj csak ebédelni. Én addig hajókázni fogok.

*

Hűvös volt, ráadásul a víz fölött erősebben fújt a szél, Anna mégis a fedélzetet választotta. Nyakig begombolta a kabátot, a gallérját fölhajtotta, és a fejére húzta a kapucnit. Az utasok többsége odabent szorongott, az ablakokon kukucskáltak kifelé, de azért jó pár olyan Annához hasonló bátor is akadt, akik ugyancsak a fedélzeten foglaltak helyet.

A hajó éppen akkor indult el, amikor elkezdett esni az eső. Kifarolt a kikötőből, s nyugat felé szegezte az orrát.

„Tudtam, hogy így lesz. Amikor elkezdődött, már előre tudtam.”

Anna fölállt a padról, meredten figyelt előre, várta, hogy megpillantsa a tengert. Határozottan boldognak érezte magát.{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top