Archív

A sólyom, a galamb és a madár égi mása

kurdy_feher_janos“A hiteles kép az, amely a valóságot olyanként adja vissza, amilyen. Azonban minden kép mögött egy másik kép áll. És minden természeti egységet nagyobb, vagy kisebb másik természeti egység követ. Mindez egészen az ősképig, azaz az ősrobbanásig vezet.”

Egy budapestimagángalériábanrendezték meg aVera ikon – igaz kép címűBotond-kiállítást, amelynekmásodik megnyitószövegét Kurdy Fehér János írta.

 

3ETK[1]

(Botond: Veronika)

Botond úgy beszélt új munkái születéséről, mint önmagában felmerülő belső képek mesterségén alapuló, külső vizualizációjáról. Ezért is nevezte művészi képtelenségnek a divatos vizuális trend inspirálta alkotást. A lassan formálódó, felgyűlő képekre figyelt, amik áttörik a tudat küszöbét és a megjelenítés fizikai akadályait.

A szobák falán Botond 2009-ben készített utolsó munkái láthatóak. Mindig csoportos műveket hozott létre. A ma kiállítottak összefoglaló címe: Vacsora (Abendmal). Valójában három műcsoport, amely egy szabálytalan triptichon ad ki. Az egyik, maga a főcímet szolgáltató ’Vacsora’, Lonardo da Vinci Utolsó vacsorájának, azaz a festmény terének újraalkotása, de a Mester és tanítványai nélkül. A másik kettő a Római Katolikus Anyaszentegyház úgynevezett másodlagos ereklyéjének, egyrészt ’Veronika kendő’-jének 14 variációja, másrészt a sokat vitatott ’Torinói lepel’ méret azonos képe. Egy világhírű festmény tere, valamint egy ereklye variációi, illetve egy másik méret azonos képe.

Összességében 25 darab tárgy alkotja Botond utolsó műegyüttesét.

*

Három tiszteletkörben közelítünk ma Botond képeihez. Spirál alakban ereszkedünk egyre közelebb a vonalak, a színek, a domborulatok örvényéhez.

Az első körben, egy sólyom alakjában vadászunk a jelentés zsákmánya után. Látszólag minden itt kiállított kép valaminek a másolata. Leonardo képének, Veronika kendőjének és a Torinói lepelnek többé-kevésbé sikerült, kézzel sokszorosított változata. Azonban csínján kell bánnunk a ’másolat’ szóval, mert jelentésének érvényessége többszörösen beszakadhat értelmezésünk előre haladtával. Ugyanis ami az egyik pillanatban biztosnak tűnik, szinte teljesen elvész a következőben, ha a végső értelmük és jelentésük titka után kutatunk. Botond utolsó munkái az egymás ledöntő dominókockákra emlékeztetnek.

Ha azt mondjuk például, egyszerű másolatokról van szó, akkor rögvest beleesünk az első csapdába. Ez a csapda az európai képantropológián áll, illetve benne leledzik. Úgy működik, hogy meg kell keresni az úgynevezett ’hiteles kép’-et. A hiteles kép az, amely a valóságot olyanként adja vissza, amilyen. Azonban minden kép mögött egy másik kép áll. És minden természeti egységet nagyobb, vagy kisebb másik természeti egység követ. Mindez egészen az ősképig, azaz az ősrobbanásig vezet.

Tovább lépünk és azt mondjuk, ezek a képek jelek. A kereszténység legszentebb toposzára utalnak. A teremtő Isten evilági megnyilvánulására. Jézus Krisztus curpusára. Mint jelek pedig ikonikusak. A hasonlóságon alapulnak. Ezzel a lépéssel besétáltunk a következő verembe. Hiszen ’Veronika kendője’ és a ’Torinói lepel’ azzal vívta ki különös státuszát, hogy nem az ábrázolás béli azonosságot, hanem a fizikai kontaktuson alapuló, indexikus kapcsolatot tételezik.

Tovább léphetünk a következő slamasztikához. Hitelesnek tekinthet a kendő és a lepel? Valóban nyomként, jelként értelmezhetőek? És itt nem pusztán a tárgyak kvázi eredetisége a kérdéses. Jézus egy testben, de kettős természettel bírt. Látható emberivel és láthatatlan istenivel. A lényegi isteni szubsztancia nem hagy látható, mechanikus nyomot. A test itt pusztán maszk. A lélek az igazi anyag, ami viszont láthatatlan. Ha pedig nem nyom, hanem maszk, akkor emberi kéz alkotta képről van szó. Tehát nem jelszerűen, hanem képszerűen van jelen.

Tovább léphetünk még n+1 alkalommal. A Megváltó végső soron ábrázolhatatlan testének teológiai kérdésköréből nincs mód kitörnünk. Megérkeztünk ugyanis az ’európai képfogalom’ fő dilemmájához. Jel és kép végsőkig fokozott harcához, amely a kereszténység és Európa megosztását eredményezte. Ikon, vagy Logosz? Nyugat- vagy Kelet-Római Birodalom? Ha a nyugati, akkor katolikus, vagy protestáns? Kép, vagy szöveg? Jézus Krisztus merőben ellentmondásos testmodellje alapján következetesen „fejlődött ki a jel, és a kép kompromisszumot nem ismerő ellentéte, amelyben újra és újra kialakultak a vallási képek pártolói és ellenzői közötti frontvonalak.”[2] Reformáció és ellenreformáció. Szónokok sorozatai, a hit bajnokai, vallomástételek önként és erőszakkal, kommentárok és káték, csaták és ostromok.

De lépjünk tovább! Elméletben eljutottunk jelen korunkig. A környezet és a szemlélő ismeretelméleti fennsíkjára. Az úgynevezett rezonancia elvéhez. Miről is van szó? Arról, hogy az egyik (a szemlélő) belenyúlik a másikba (a világba). Azonban nehéz meghatározni hol ér véget a világ és kezdődik a személő. Példának okáért könnyen felismerjük magunkat a tükörben és a fényképeken, mert mentális képeinket kivetítjük a fizikaiakra. Itt azonban újabb csapdához érkezünk. Képzeletünk ugyanis befészkeli magát a képekre vetítet pillantásunkba. A képek azért válnak olyan könnyen gyanússá, mert kivonják magukat a jelhasználatra jellemző ellenőrizhetőség alól. A képek szabadon értelmezhetőek, mert a képbe én magam is benne vagyok, bele-bele lógok. A kép a világ húsa. Ennek a húsnak magam is alkotó eleme vagyok.

Foglaljuk össze eddigi tévedéseinket! A képek mai félreértése abból fakad, hogy csupán információk hordozóiként akarunk tudni róluk. A képek tegnapi félreértése pedig abból fakadt, hogy a képeket egyszerűen a valóság leképezésének tekintették. Ez megint egy újabb csapda, hiszen a képzeleti és emlékezeti képeket, amelyeknek a dolgok világában nincsenek megfelelőik, kivontuk az elmélet illetékességéből. Minek tekinthető az álomkép, a fantáziakép, a képhez kapcsolt emléktorzulás, érzelemtől fűtött kicsinyítés vagy nagyítás megjelenítése?

Ha a képek pusztán annak utánzatai, amit képek nélkül is ismerünk, akkor a képeknek nincs szerepük a világ képzeletünk segítségével történő megtapasztalásában. De ez is egy csapda, mert a belső és a külső reprezentáció között olyan cserekapcsolat működik, amely nem korlátozható pusztán a dolgok észlelésére. Bent is több van, és kint is nagyobb vagy kisebb minden, mint ahogy épp tudjuk, vagy képzeljük.

Ne számoljuk tovább a csapdákat! Úgyis kifelejtünk néhányat. A felvázolt témák, tartalmak és üzenetek részei az Abendmalnak, de nem merítik ki annak illetékességi körét. Valami más van benne, valami más is van benne, ami belénk, nézőkbe nyúlik, hogy egyesüljön a hozzá is tartozó részünkkel.

*

A második tiszteletkört a rebbenő galamb képében tesszük meg. Ha egészen közel hajolunk a képekhez, megdöbbentő, hogy a szabálytalan foltok ritmikus ismétlődése nem valami egészen bonyolult alakzatot, hanem, amint hátra lépünk és eltávolodunk a felülettől, egyszerű képet ad ki. Egyiken egy szakálas férfi arcát, a másikon szinte e valamikori arc koponyáját. Az egyiken vélhetőleg nyitott szemmel, a másikon csukottal.

Lépjünk tovább! Egyszerűen hagyjuk abba a gondolkodást! Az emberi tudat azonban nem olyasvalami, amit utasítani lehet, amit abba lehet hagyni. A gondolat a gondolkodót meghaladó, szinte önálló személynek tűnik. Ha le akarjuk állítani, a belső képek folytonosságát kell megszüntetnünk. A belső áramlás nem más, mint örökös beszélgetés önmagunkkal. Csak úgy állítható le a folytonosságunk, ha valamely más, párbeszéd, más kép kerül a helyére. A figyelem enged az erősebb kihívásának és megindulhat egy Mással megismerése.

Van olyan meditáció, amely ’kép-zés’, azaz egy kép ’előhívódását’ elősegítő állapot. A Veronika képek láttán jogosnak érezzük, hogy a lélek mélyéről a tudatba emelkedő belső kép, külső, fizikai mását látjuk. Mondjuk így, egy beszélgetés töredékét haljuk. Nem akarunk csapdába esni, ezért nem ragaszkodunk hozzá, hogy az egyéni élet értelméről folytatott gondolkodás a lét értelméhez, az pedig istenhez vezet el. Csak annyit mondunk, hogy ezek a képek, mint derengő foltok, kusza vonalak, valami irdatlan távolságból felénk tartva, a szenvedésről tudósítanak, arról, amelytől egyúttal a formájukat is elnyerik.

*

A harmadik tiszteletkörhöz minden madarak égi másának alakját kölcsönözzük.

Tekintsük át az Abendmal három képcsoportjának egymás mellettiségét. A három művet, amint egymásba rakhatok, és amint egymásból nyílnak ki.

„Adva van” két úgynevezett hiteles kép, amely médiumként megőrizte Isten fiának földi vonásait. A színről színre látás két eszköze. A közvetlen érintkezés két dokumentuma, amelyek egyben a megjelenítés médiumai is egyben. A csoda, a megmagyarázhatatlan, az elképzelhetetlen. Hoc est corpus meum.

E kendő (müdailon) és lepel (Sindone) hitelességét kétszeresen is biztosítva látták. Egyrészt a testi kontaktus, másrészt a fiziognómiai hasonlóság révén. A kereszthalál az emberi testre korlátozta a formát, amelyet ugyanakkor az isteni Logosz kivonta a halál hatalma alól. És ezzel az élő holtest paradox alakja áll elő, aki a halálából is képes eleven pillantást vetni a képről az őt szemlélő arcába. A külső kép legalábbis ezt a belső képet sugallja, amiként reánk pillant.

Ezek nem emberkéz alkotta képek, vélték. Azt is mondták róluk, hogy egyrészt isteni beavatkozással, másrészt fizikai törvényszerűségeknek engedelmeskedve, mechanikusan születtek. Hasonlóan a Szináj hegyén átadott törvénytáblákhoz. Ahol Mózes kiáltásában Isten hangja lett halhatóvá. Kőbe vésett, látszólag ad hoc jeleiből, pedig előlépett a fonéma alapú írás. Az, amely a legérzékenyebb médiuma a kavargó emberi indulatnak, fájdalomnak, gondolatnak, fantáziának.

A harmadik műcsoport, Az utolsó vacsora puszta tere. A háttérben az ajtó a két ablakkal, és a nyolc szőnyeg az oldalfalakon. Azonban nincs jelen sem a mester, sem a tanítványai. Jézus nem töri meg a kenyeret, és nem mondja: ez az én testem. Nem emeli fel a kelyhet a borral: ez az én vérem. Nem látjuk az Úrvacsora liturgiájának megszületését. A Botond féle Vacsorán nem esznek húst, nem isznak vért. Nem követnek el isteni kannibalizmust. A Botond féle Vacsora, minden vacsora tiszta égi mása.

A Veronika kendő a szenvedésre, a folytonos képek zuhatagára, a Torinói lepel a halálra, a kimerevített egyetlen képre, az Abendmal pedig a megjövendölt feltámadásra, azaz a képek megfejtésére vonatkozik? Nem kívánunk újabb csapdába esni, ezért nem szállunk le az Égből, de nem szállunk fel a Földről sem. Maradunk a kettő között.

Kurdy Fehér János



[1] 3ETK = Három Egyszerű TiszteletKör.

[2] Hans Belting: A hiteles kép. Képviták mint hitviták, Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 2009., 313 l.{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top