avatar
2011. március 9. /

Villamoson

tram– avagy kis magyar dialóggyűjtemény.

 

1.

– Tutira német! Hallottam, ahogy a megállóban telefonált.

– Aztán higgyem is el? Te nem is tudsz németül. Még magyarul is alig.

– Azért azt észre lehet venni, ha valaki németül beszél.

– Én nem vettem észre.

– Te bajod. Különben meg igenis tudok pár dolgot németül.

– Ja, persze. Hogy ich komme meg hogy schön. Én is láttam már pornófilmeket.

– Nem csak ezt. Fater beszél németül. Egy időben tanítgatott.

– Gondolom, hamar feladta.

– Figyeled? Az előbb elmosolyodott. Megértette, amit mondtál.

– Aha. S szerinted tudja is, hogy miről van szó?

– Miért ne tudná? Azért, mert neked nincs fogalmad róla, ő még simán kenheti a témát.

– Hülye!

– Különben egész jó csaj.

– Nekem az arca nem tetszik.

– Mi a baj vele? Ráteszel egy kispárnát, azt’ ennyi. Nem az arca a lényeg.

– Ja, és közben fulladozik, és még jobban ficánkol. Azt mondjuk bírnám.

– Szerintem helyes arca van.

– Akkor szedd föl.

– Minek? Van már csajom.

– Érdekel valakit? Tessék, itt van még egy.

– Á, nem akarom az Andit megcsalni.

– Akkor nekem adod?

– Neked nem is tetszik.

– Egy szóval se mondtam, hogy nem tetszik. Csak az arca nem kóser. De a többi testrészével tudnék mit kezdeni.

– Úgy hívják, hogy Hilda.

– Honnét veszed? Bemutatkozott?

– Rá van írva a táskájára.

– Öregem, de gáz! A táskáját nem is néztem eddig.

– Ja, elég ótvar.

– Milyen ciki már, hogy tollal firkálta össze! Ez még a bátyámék osztályában volt divat.

– Faternak is van ilyen szimatszatyra. De már ezer éve nem hordja.

– S mik vannak ráírva?

– Nem tudom. Szerintem német együttesek.

– Egyiket se ismerem.

– Én se.

– Tényleg Hildának hívják?

– Próbáld ki!

– Próbáld ki te!

– Mér’ én próbáljam? Te akartad fölszedni.

– Akarja a halál! Mondtam már, hogy nem tetszik.

– Azért hazavinnéd, mi?

– Csak egyszer… Szia, Hilda!

– Nem Hildának hívnak.

– Anyám! Te beszélsz magyarul?

– Mivel magyar vagyok…

– De gáz! Nem német vagy?

– Nem. A barátnőm német.

– Akivel telefonon beszéltél?

– Aha.

– Hildának hívják?

– Igen.

– Miért írtad a nevét a táskádra? Annyira szereted?

– Baj?

– Csak nem leszbik vagytok?

– S ha igen?

– Ne már! Ezek leszbik! Tényleg leszboszi vagy?

– Találd ki!

– Úgy nehéz lesz, ha lelépsz.

– Le kell szállnom. Hilda vár. Bocsika.

2.

– Aztán tök jót találtam ki végül.

– Mégpedig?

– Éjjel teszem föl az ujjára a gyűrűt.

– Egy pezsgős vacsora végén? Vagy miután elcsitultak a szenvedélyek?

– A francokat! Amikor alszik.

– Ez tényleg jó!

– Ugye? Szerintem is. Nem olyan kommersz. S van benne meglepi.

– A gyűrűt teljesen egyedül választottad?

– Anyám mondjuk eljött velem, de én mondtam ki a végső szót. Elcsentem Mariann egyik gyűrűjét, az alapján lett a méret levéve. Szerencsére nem vette észre.

– A tiéd is megvan?

– Persze. A kettőt együtt csinálják meg.

– Muti’ már!

– Nincs nálam. Még én se hordom. Majd ma éjjeltől.

– Már ma meg akarod csinálni?

– Mire várjak?

– Nógatott?

– Hát, időnként célozgatott rá… Aztán ha reggel megint szóba hozza, majd mondom neki, hogy szívem, ott van az ujjadon…

– Nagyon állat! S szerinted menni fog?

– Miért ne menne? Három éve vagyunk együtt.

– Nem arra gondoltam. Hanem hogy föl tudod tenni az ujjára úgy a gyűrűt, hogy ne vegye észre?

– Remélem.

– Mélyen alszik?

– Azt hiszem…

– Akkor lesz reggel meglepetés! Tuti, hogy örülni fog neki.

– Hát persze! Mondom, hogy ő szeretné a legjobban.

– De nem lesz mérges, amiért nem csináltok hozzá ceremóniát, hogy vacsora, család, ilyenek?

– Ettől még csinálhatunk. Bejelentjük a tényt, aztán vagy az én anyáméknál, vagy náluk összejövünk.

– Persze, igazad van.

– Várj csak! Csörgök. Na, pont Mariann az. Szia, drágám!

 

3.

– Te totál hülye vagy!

– Miért?

– Hát eztet nem így kell!

– Akkor hogy? Nekem így mutatták.

– Hogy? Hogy oda szúrjad?

– Igen.

– Szét fogod szedni a vénádat. Mióta csinálod?

– Két éve.

– Hát, figyeljél! Én négy éve. Látod? Látsz belőle valamit?

– Ha odahajolok, igen.

– De akkor se úgy néz ki, mint a tiedé! Ki mutatta ezt?

– Mit tudom én már…

– Honnét szerzed?

– A Krisztán adja.

– A Krisztián is így csinálja?

– Jaj, hagyjál má’! Nem szoktam én odafigyelni közben.

– Mondd meg a Krisztiánnak, hogy nem így kell.

– Dehogy mondom! Majd kapok megint a szemeim alá.

– Meg szokott verni?

– Annyiszor azért nem.

– Nagyon megver?

– Dehogy is! Az meglátszódna. Vigyázik az ilyesmire.

– Hát csak mert én úgy látom, hogy ti jóban vagytok.

– Jóban is vagyunk.

– Akkor meg mi a baj?

– Mi lenne? Nincsen semmi.

– Semmi baj nincsen? Tényleg jól megvagytok?

– Tényleg, na!… Hanem figyelj má’ ide! Láttad, hogy ma is lenn volt a Brigi?

– Persze, hogy láttam. Beszéltem is vele.

– ’Mér, veled beszél?

– Má’ mé’ ne beszélne? Veled ’tán nem?

– Énvelem ugyan nem beszél…

– Hát, én adnák is a pofájára, ha nem állna szóba velem. Mondjuk eléggé fönn hordja az orrát.

– Tudod, hogy nem megy el mindenkivel?

– Tudom én, hogy válogat. Az ő baja.

– Meg a Krisztiáné. A Krisztián így nem kap annyit, amennyit pedig szeretne.

– Te mindig annyit adsz, amennyi kő’ neki?

– Annyit hát. Én megkeresem aztat, amit kér. Még azon fölül is. Nem válogatok. Minek? Mind egyforma.

– S a Krisztián nem mérges a Brigire?

– Nem.

– A Brigi nincs is lenn mindig.

– Hát nincsen. Azt mondja, neki kímélnie kell magát.

– Mitől?

– Hát mit tudom én? Mer’ ő olyan, hogy nem tartsa oda mindenkinek. Aztán lenézi, aki meg odatartsa. Hát én odatartom. Nekem kell a pénz. Nem érdekel, honnét ’gyün, de kell.

– S a Krisztián tényleg hagyja?

– Hát hagyja.

– De miért?

– Tudom is én? Nem is érdekel.

– Féltékeny vagy?

– Mondom, hogy nem érdekel!

– Figyelj, nem komoly az.

– Persze, hogy nem.

– Attól ne tartsál, hogy a Krisztián elhagy.

– Tudom én, hogy nem hagy az el. Én viszem neki a legtöbb pénzt. Majd bolond lesz engem elhagyni.

– Hát csak szórakoznak egy kicsit. Tudod: férfiak.

– Ja. Férfiak.{jcomments on}

Megosztás: