Sosem láttam őt fiatalnak. Csak öregnek, törékenynek, picinek. És okosnak. Nagyon okosnak. Ha pálinkával kínálták, azt mondta: csak egy cseppet kérek a nyelvem hegyére. Aztán addig tartotta a kupicáját, míg a kínáló színültig nem töltötte.
Gyerekkoromban hűségesen látogattam. Mert szerettem, ahogy mesélt. És mert senkitől sem lehetett olyan finom narancsízű zselés cukrot kapni, mint tőle.
És a ház…
A nagyház…
A nagyház sok kincset rejtett magában. A falat háborúban megsérült gobleinek, agancsok és kitömött madarak díszítették. A fekete és a szürke varjú tollainak fényére ma is emlékszem. Nagy, tágas, világos szobák nyíltak egymásból-egymásba. Ezek a tapéta színéről voltak elnevezve. Kékszoba, narancsszoba, fehérszoba.
De legjobban a kisszoba vonzott. A kisszoba színes volt. A kisszoba volt minden kacat tárhelye. Kacat! Dehogy kacat! Kincsek! Színes dobozok, szalagok, ruhák és játékok. Nem volt nap, hogy ne vittem volna haza valami értékeset.
Aztán szétesett a család. És szétesett a nagyház is. Nem volt többé családi karácsonyfa, nem volt ünnep, ami egyetértést teremtett volna.
Mai otthona egy egyszerű, minden csodától megfosztott lakás lett. Nem volt kulcsa többé a nagyházhoz. És a kisszobához sem. Nem vette körül varázslat. A múlt emlékeit, a család szagát a nagyház falai megtartották maguknak.
Mai nem járt sehova. Lélektelen lakását tele fújta füsttel, és közben hűséges kutyájának, Pamacsnak a fejére hamuzott. Sosem szívta le a füstöt. Csak a szájába húzta, öblögetett vele, és kifújta.
A gyerekei csak hébe-hóba látogatták. Ha a szükség úgy hozta, vagy a lélek megkövetelte.
Az unokák egy része pénzt kérni ment, a másik, pénzt lopni. Pedig adta volna ő magától is. És adta is mindig.
Én is csak elvétve látogattam meg. Mindig pénzt nyomott a kezembe. Nem akartam elfogadni. De neki szüksége volt arra, hogy adjon, még akkor is, ha már nem nagyon volt miből.
Valahol elszakadtak a nagymama-unoka közti kapcsolat erősnek hitt szálai. És nem lehetett őket összecsomózni. Ültünk egymással szemben. Ő szeretettel kérdezett, én udvariasan válaszoltam. Közben pedig takargattam viszolygásomat a szájában ide-oda úszó műfogsortól.
Aztán elmentem, kezemben a tőle kapott kétezer forinttal, és az érzéssel, hogy ezt is letudtam.
Mindig kérte, hogy zongorázzak neki. Én pedig mindig azt válaszoltam, hogy majd legközelebb, Mai.
Nem volt legközelebb.
Nyolcvanhat évesen meghalt.
A temetésen majd megszakadt a szívem.
Mert sosem láttam még apámat ennyire összetörtnek. Nem azért, mert Mait soha többé nem látom.{jcomments on}
