„A szoptatós anyuka, aki alig lehetett tizenöt éves, lovaglóülésben ül egy favágó fűrészen, melynek hosszú acélfogai alaposan szétmarcangolták már a szemérmét. Két tenyerét egy-egy henteskampó fúrja át, melyeknél fogva a felső testét két ferdén kifeszített lánc tartja magasban. A lábai szintén terpeszbe vannak húzva, de jóval kevésbé feszesen, mint a karjai: a bokáin átfúrt kampók lazábban tartják, hogy könnyebben mozoghasson a tortúra közben, egyre jobban és jobban széttépve magát…” írja Alain Robbe-Grillet Érzelmes regény című utolsó művében, ami a Magvető Kiadó gondozásában jelent meg 2009-ben. Dunajcsik Mátyással íróval, a könyv fordítójával beszélgettünk.
A könyv megjelenése idején sokak felháborodását váltotta ki Franciaországban? Ennek mik voltak a főbb szólamai, illetve Magyarországon milyen reakciók születtek?
Természetesen volt felhördülés Franciaországban, de azt is tudnunk kell, hogy egyrészt ott a botránynak is másféle társadalmi funkciója és hagyománya van, másrészt, hogy az erotikus és libertinus irodalomnak is más helye van a kultúra szövetében. Ez utóbbi esetben nem csak a Sade, Lautréamont, Bataille neveivel fémjelezhető történeti példákra gondolok, hanem arra is, hogy ez a hagyomány folytonos a mai, kortárs francia irodalommal is; így például amikor megjelent az Érzelmes regény, az ottani kritikusok rögtön az abban az évben megjelent négy-öt másik, hasonló jellegű mű kontextusában vizsgálgatták – vagyis nem önmagában a téma, vagy a műfaj volt a kérdés, hanem hogy ezen a műfajon belül milyen értékekkel vagy hibákkal rendelkezik ez a könyv.
És persze Franciaországban magának az irodalomnak is sokkal fontosabb helye, megbecsülése van a szélesebb társadalomban, ami egyáltalán megadta a botrány lehetőségét – itthon azonban, ahol az irodalom és a kultúra egyre inkább a válogatott kevesek belügyének tűnik, visszatekintve a könyv megjelenésének idejére, azt kell mondjam, egyáltalán nem volt botrányos a fogadtatás: nagy valószínűséggel azért, mert el sem jutott a könyv azokhoz, akik igazán fölháborodhattak volna rajta. Akik olvasták, és később írtak is róla, mindannyian tisztában voltak a mű irodalmi kontextusával mind a francia- és világirodalom, mind Robbe-Grillet életművén belül, és ennek megfelelően értelmezték.
Ettől függetlenül persze hallottam olyan olvasói reakciókat barátoktól, ismerősöktől, akik nem tudták végigolvasni, akik nem értették, miért ír (vagy fordít le, vagy ad ki) az ember egy ilyen művet – ami teljesen rendben is van, és szerintem némiképp egybe is vág a mű szerzői intenciójával. Hiszen többek között arról is elgondolkoztat, hogy miért ír, fordít, ad ki könyvet az ember, mire való az írás, hol vannak a határai, ha vannak egyáltalán.
Nagyon pontos és érzékletes fordításnak tartom, ezért is érdekelne, hogy fordítóként és férfiként hogyan tudott egy ilyen szöveghez viszonyulni?
Nem volt könnyű feladat, sem emberileg, sem szakmailag – ugyanakkor a műfordítás természetéből adódóan végig sokkal fontosabb volt az egész munka nyelvi síkja, ezzel a hihetetlenül precíz és kéjelgően hideg írói hanggal való küzdelem, ami az esetek többségében inkább grammatikai, mint érzelmi síkon zajlott. Robbe-Grillet a végletekig kihasználja a francia nyelvben rejlő lehetőségeket, például azt, hogy egyetlen ige felhasználásával a francia mondat a végtelenségig bővíthető különböző passzív és határozói mellékmondatokkal, igenévi szerkezetekkel, így például egy leírás – ami Robbe-Grillet egész életművének, írói stílusának alapja – szinte a végtelenségig pontosítható anélkül, hogy egy újabb igével, az elbeszélőre vagy a szemlélőre utaló elemmel „humanizálnánk” a mondatot.
Aztán például ott van az a szó, amit mind magyar fordítóként, mind magyar íróként minden francia szó közül a legjobban irigylek: „le sexe”. Ez a szó pontosan „nemi szerv”-et jelent, akár férfiról, akár nőről van szó, de ami igazán fontos benne, hogy stilárisan teljesen, tökéletesen semleges: nem klinikalizál, nem trágár, nem gügyög, nem szépít, egyszerűen és becsületesen kimondja, hogy miről van szó. Hogy magyar nyelven nem létezik ilyen stílussemleges szó erre, az szoros összefüggésben van a magyar társadalom és irodalom kibírhatatlan prüdériájával, szexuális frusztrációival. Valószínűleg Nádas Péternek is erre a szóra lett volna a legnagyobb szüksége, hogy úgy tudja megírni a Párhuzamos történeteket, hogy az – ebből a szempontból – ne a nagyszabású kudarc, hanem a valódi felszabadítás erejével hasson. Az ő megoldását – hogy igyekszik a „pina” és „fasz” szavakat úgy használni, mintha teljesen hétköznapi szavak volnának – bár elismerem, hogy sokkal jobbat én sem tudnék kitalálni helyette, nem érzem sikeresnek: sajnos, ezek a szavak magyarul még mindig átütik a papírt, és többet takarnak, mint amennyit felfednek.
Szóval fordítás közben engem főleg ilyen és ezekhez hasonló grammatikai, lexikai problémák foglalkoztattak, ami kevés időt és energiát hagyott arra, hogy a munka elvégzését érzelmi gátak korlátozzák. Ettől függetlenül persze nem vonhattam ki magam a szöveg hatása alól, hiszen a hatásmechanizmusának nagyon is fontos eleme, hogy zsigeri, fiziológiai tüneteket provokáljon ki az olvasóból. Ebből a szempontból talán szerencsés helyzetben voltam, hiszen a szükséges távolság megtartását megkönnyítette, hogy nincsenek gyermekeim, és homoszexuálisként a női testhez való viszonyom is teljesen más. Így leginkább az általános emberi szolidaritás érzése volt az, amit bennem a szöveg a leginkább provokált – itt viszont megint fontos az, hogy itt irodalomról, és nem az életről van szó. Biztos vagyok benne, hogy néhány mimóza-lelket leszámítva mindannyiunk kedves olvasmányai bővelkednek olyan részletekben, melyeket nagy élvezettel és lelkesedéssel olvasunk, de egy percig sem volnánk képesek elviselni őket a való életben anélkül, hogy közbelépnénk.
A fordítás folyamán felmerülő emberi, szakmai problémák egyébként annyira foglalkoztattak, hogy a regény lefordítása után nem sokkal egy novellát is írtam ebből az élményből: ez annak idején Szex és irodalom, avagy a műfordító hosszúnapja címen meg is jelent az Élet és irodalomban (http://www.es.hu/?view=doc;23204).
Azzal nekem is szembesülnöm kellett, hogy hiába mondjuk azt, hogy ez nem riport, és ne tessenek valóságként olvasni, szinte képtelenség kilépni a hagyományos olvasói szerepből, merthogy maguk a leíró részek hagyományosan láttatnak. Ez egy csapdahelyzet, vagy feloldható?
Természetesen csapdahelyzet: az író csapdája, amit az olvasónak állít, és a mű akkor sikeres, ha az olvasó nem menekülhet a csapdából. Nemrégen egy másik novellámban tette föl magának az elbeszélő a költői kérdést, hogy „nem onnan származik-e a művészet végtelen szabadsága, hogy az imitációk alattomos tükörrendszerével képes a lehető legteljesebb pompájában felmutatni a bűnt, a bűn elkövetése nélkül?” – ezt pedig Robbe-Grillet regényének esetére is igaznak érzem. Szerintem sokkal jobban jár az ember, ha a szégyellt, bevallhatatlannak vélt vágyait, indulatait, agresszióit és perverzióit inkább az írott szöveg rácsai mögé, a nyelv és a reflexió fényébe állítja, mintha úgy tenne, mintha ezek nem is léteznének, és megvárja, amíg ezek az indulatok aztán annak rendje és módja szerint a lehető legváratlanabb pillanatokban, a való élet egy-egy később megbocsáthatatlan szituációjában törnek elő belőle.
Olykor íróként én is kerülök olyan helyzetbe, hogy úgy érzem, amit írok, belső gátakat sért föl, és kínzó érzés ilyen határokat átlépni, mégis úgy tűnik, mintha igazán ez a fajta fölsértés hagyhatna manapság nyomot. Ehhez a műhöz hasonlónak érzem a Tarantino-filmek működését. Miféle működés történik itt?
Nagyon hasonló. Általános közhely, hogy a nyugati társadalomban egyre magasabbra kerül a befogadók ingerküszöbe, így az alkotóknak is egyre extrémebb hatásokkal kell dolgozniuk, hogy egyáltalán észrevegyük azt, amit csinálnak. Ez persze sokszor válik öncélúvá, értelmetlenné is. Én leginkább azt tisztelem ebben a regényben, ahogy a szerző elhatározza, hogy részletesen megírja a saját libidóját, és ezt aztán valóban a lehető legkövetkezetesebben végre is hajtja, egyetlen sötét sarkot, megvilágítatlan részletet sem hagyva – amit egyébként nem feltétlenül gondolok követendő példának, viszont lenyűgöző látni, ahogy valaki megcsinálja, és végig komolyan veszi a feladatot.
A könyv egy-egy leírása képes beégni az ember gondolatai közé, és a leglehetetlenebb pillanatokban újra fölidéződni. Ugyanakkor a szex és az erőszak regényben olvasható formái közül számomra a módszeres brutalitás dominál, míg a szex nem túl fantáziadús elemei nem lépik át egy szimpla pornófilm kereteit. Lát ebben valamiféle koncepciót?
Ahogyan fentebb is írtam, ez a könyv ebből a szempontból nagyon személyes: egyetlen egy ember, Alain Robbe-Grillet szexuális fantáziáinak katalógusa, ami egyben azt is jelenti, hogy nem lehet rajta számon kérni mondjuk a Sade-regénynek pánszexualitását, ahol valóban az az egyik kihívás, hogy a szexualitás összes formáját felfedezze nemre, korra, fajra vagy egészségi állapotra való tekintet nélkül. Az, hogy ki mire gerjed, mindig nagyon speciális és egyben korlátozott dolog: Robbe-Grillet fantáziája pedig az erőszak területén valóban sokkal termékenyebbnek bizonyul, mint szexuális tekintetben: ugyanakkor azt se felejtsük el, hogy az ember nemi szerveinek, testnyílásainak és erogén zónáinak száma korlátozott, ahogyan ezeknek kombinációi is.
A témánál maradva; a szex és az erőszak kultikus hagyományként is megjelenik, számos múltbéli hivatkozással.
Olvasás közben mindvégig vizsgáltam magam, és valahogy nálam nem bír összeférni a kettő. Ha szex, akkor csakis gyöngédség. Ezért föl kellett tennem a kérdést, hogy mindkét párosítás normális emberi megnyilvánulás-e, vagy a szex és erőszak inkább beteges? És ha az, akkor milyen univerzum ábrázolódik általa, mit jelenít meg, mi a célja, vagy egyszerűen olyan írói attitűd, amivel „fölsérteni” akart a szerző?
Nos, ha ez Önnél egyáltalán nem fér össze, akkor erre nem igazán tudok mit mondani; számomra alapvető evidencia a kettő szoros kapcsolata, ahogyan azt is gondolom, hogy épp úgy, ahogy a gyöngédség sem kizárólag a szexualitás kontextusában fordulhat elő, úgy a szexualitás sem csakis a gyöngédségről szól. Szexualitás, gyöngédség, erőszak, őrület, betegség, művészet, vallás, bűn és önfeláldozás: ezeket mind az Énen való túllendülés, az individuációtól való megszabadulás lehetősége köti össze. Dehát ennek könyvtárnyi irodalma van, a szép- és szakirodalomban is kötetek ezreit tölti meg az erről való gondolkodás. És szerintem pont a szexualitás területe az, ahol a gyöngédség és az erőszak a lehető legkevésbé választhatóak szét.
A szenvedés, mint tanítómester, nagyon is keresztényi gondolat, de a regényben csak utalás történik rá, csak használja ezt a metodikát, nincs fölépítve ez a vonulat, miként juthat valaki a szexuális élvezetek mind magasabb csúcsára a brutalitás által. Az én olvasatomban ez azért van így, mert nincs ilyen használható tapasztalat, nincs mit leírni.
Ezt a kérdést nem hiszem, hogy teljesen értem, de azért megpróbálok válaszolni. Egyfelől Robbe-Grillet regényének univerzuma kifejezetten és öntudatosan pogány világ, ahol a kereszténység legfeljebb csak a blaszfémia kontextusában, afféle kulturális izgatószerként kerülhet elő, a főszereplő apja pedig több alkalommal is kifejezi nagyrabecsülését a kereszténység előtti, főként római kori társadalmi berendezkedések iránt. Másfelől az Érzelmes regény afféle kifordított bildungsroman, hiszen a főszereplő kislány, Gigi szexuális és morális neveltetését, felnőtté válását írja le, ahogyan alávetett szexuális tárgyból dominává, apjának már-már egyenrangú partnerévé válik, igazi libertinussá – amíg egy tisztességes bildungsroman a társadalmi és erkölcsi gátak és elvárások fokozatos felépüléséről szól az egyénen belül, addig itt ezeknek a gátaknak a szisztematikus lebontásáról beszélünk.
Mint föntebb írtam, számomra teljesen abszurdnak tűnik az a felvetés, hogy a szexualitásnak, vagy épp a szexuális gyönyör fokozásának ne lehetne köze a szenvedéshez, a testi fájdalomhoz – ez persze alkati kérdés is, de azért ne csináljunk már úgy, mintha ne létezett volna soha a XVIII. század szexuális libertinizmusa, a fin de siècle halál- és szenvedésvággyal átitatott, fülledten erotikus világa, a 68-as szexuális forradalom kísérletei, vagy éppen a kortárs nyugati és keleti társadalmak virágzó – és bizonyos formáiban már-már kiábrándítóan normális – szadomazochista szubkultúrái.
Viszont azt is látni kell, hogy a Robbe-Grillet vagy éppen Sade és társai által prédikált brutalitáskultusz bizonyos mértékben már túl is mutat a szexualitáson: egy olyan radikális léttapasztalat kereséséről van szó, ahol az élvezet, a gyönyör kérdése egészen másképpen vetődik fel, és a testi élvezetnél jóval fontosabb a brutalitáson keresztül elérhetőnek vélt metafizikai tapasztalat – amiről az emberi kultúra évezredei során jóval többet írtak, mint amennyire megpróbálták megvalósítani a való életben, és nem véletlenül. Ez ugyanis sokkal inkább a részletesen kidolgozott fantáziák, a gondolatkísérletek terrénuma; ahogyan Sade márki is írta 1781-ben egyszer a feleségének, amit annak idején a regényről írott esszémben is idéztem (http://www.muut.hu/korabbilapszamok/012/dunaj.html): „Igen, bevallom, libertinus vagyok: mindent elgondoltam, ami ebben a műfajban elgondolható, de egészen biztosan nem tettem meg mindent, amit elgondoltam, és nem is fogom soha megtenni. Libertinus vagyok, de nem vagyok se »bűnöző«, se »gyilkos«.”
Van-e a könyvben kedvenc vagy emlékezetes jelenet, és ha igen, melyik és miért?
Mindenképpen a 195. bekezdést emelném ki, ahol a Gigi születésnapjának tiszteletére adott féktelen és brutális orgia azzal a jelenettel zárul, hogy a kínzások és szexuális kicsapongások legmagasabb pontján a résztvevők önfeledt kajánsággal az Örömódát kezdik énekelni. Ez voltaképpen a Doktor Faustus híres tételének megismétlése, amikor Leverkühn vissza akarja vonni a IX. szimfónia utolsó tételét: azzal, hogy Robbe-Grillet
ilyen hangsúlyos ponton vonja be a regény világába az európai humanizmus és az európai kultúra és identitás legemblematikusabb művét (ami néhány éve már hivatalosan is az Európai Unió himnusza), nos, szerintem itt ér el a blaszfémia legfényesebben csillogó csúcsáig, amihez képest a kínzások és kicsapongások voltaképpen csak háttérként funkcionálnak.
ilyen hangsúlyos ponton vonja be a regény világába az európai humanizmus és az európai kultúra és identitás legemblematikusabb művét (ami néhány éve már hivatalosan is az Európai Unió himnusza), nos, szerintem itt ér el a blaszfémia legfényesebben csillogó csúcsáig, amihez képest a kínzások és kicsapongások voltaképpen csak háttérként funkcionálnak. A könyv egy olyan példánya került hozzám, aminek úgy kellett utólag szétvágni a lapjait. Ez kiadói koncept volt, hogy dugdossuk az ujjunkat vagy a bicskánkat a lapok rései közé, vagy nyomdahiba?
Nos, a könyv nem pusztán felvágatlan lapokkal került könyvesbolti forgalomba, hanem, pontosan követve egyébként az eredeti, francia kiadást, zsugorfóliában is, mely fólián keresztben egy nagy, piros matrica volt. A matrica szövegének második mondata így hangzik: „A művet felvágatlanul adjuk közre; kinyitásához ajánlatos inkább valamilyen vágószerszámot használni, mint az ujjunkat.” – azt hiszem, ennél többet nem tehet egy kiadó azért, hogy megértesse az olvasóival, hogy a könyv lapjai direkt nincsenek szétvágva, és ha valaki még ezek után is nyomdahibára gyanakszik, az magára vessen.
A döntés persze nem volt véletlen sem az eredeti francia kiadásban, sem nálunk, jóllehet még közel ötven évvel ezelőtt is, amikor még szokásban volt, hogy a művelt polgárság maga köttesse be a vásárolt könyveket, teljesen megszokott eljárásnak számított, hogy a könyveket felvágatlan lapokkal árulják. Ez az Érzelmes regény esetében kihangsúlyozza a szöveg tiltott, titkos jellegét – és megakadályozza, hogy mondjuk egy könyvesboltban illetéktelen, kiskorú olvasók szeme elé kerüljön a szöveg. Maga a felvágás gesztusa pedig rögtön cinkosságra, a szimbolikus erőszak aktusában való részvételre kényszeríti az olvasót, hiszen minden lap felvágásával maga ismeri el, hogy ő is akarja a szöveg hatásában való részesülést, és szabad akaratából olvassa a könyvet. Egy elejétől a végéig felvágott példánnyal a kezében már senki nem hivatkozhat az olvasói ártatlanságára, hiszen ott a kezében a bizonyíték, hogy a saját kezével nyitotta meg az utat afelé, amit később olvasott.
