{jcomments on}Kezdett minden összeomlani. Pedig nem kellene még. Az órájára pillantott: 2011, február 28.
Már a kismutatót nem tudta kivenni. Szemüveggel sem. Semmi sem működött úgy, ahogy kellett volna. Rendszeresen bekapcsolva felejtette a villanytűzhelyt, összeégtek a lábasok. Elfelejtette az egész heti ételt betenni a hűtőbe. Minden számla: a víz, a szemét, a villany, a telefon, a tévé, a bankkölcsön, egyszerre jött, és az a szemét fuvaros nem hozta a fát, ahogy ígérte.
Befagyott az ablak a negyvenhatodik születésnapjára. Vacogott, ahogy a körmével kis kémlelőlyukat kapart a jégvirágba. Már rég elhatározta, hogyha beüt a krach, összébb húzza magát, lekapcsolja magát a fűtésről, és csak a vaskályhában tüzel. De nem hozta az a szemét a fát, így a kályha egykettőre kihűlt.
Szóval a hétre nincs ebédem – gondolta a jeget kaparászva. Kenyéren és vízen fogok élni, mint a rabok, ebben a belső rabságban, ebben a fagyos szobában, a száműzetésben, ebben a fogságban. És elszorult a torka.
A fuvaros csak estére jött meg, a kutyák rettenetesen elkezdtek ugatni. Fél köbmétert hozott, az elég lesz a télen.
– Ha beosztom – mondta a fuvarosnak, és leszámolta a megbeszélt összeget.
– Több lesz egy ezressel, felment a benzin ára! – vágta rá az.
Zavarba jött. Nem volt több ezrese kéznél per pillanat.
– Ezek a felkelések az araboknál felnyomták az olaj árát.
Beszaladt a házba, hogy a lekváros szilkébe rejtett zacskóból előhalássza a pénzt. A fuvaros türelmesen várta a rakás fa előtt.
– Az arabok, az arabok…És mi közöm van nekem az arabokhoz? – motyogta.
– Á, manapság minden mindennel összefügg, Lábaskám!
Azzal a fuvaros felugrott a vezetői ülésbe, intett, és elhajtott.
De legalább ma este meleg lesz! És elkezdte behordani a fát a talicskával, hogy nehogy az eső szétáztassa az éjjel, ha netalán esni kezdene. De mínusz volt. Mégis úgy féltette azt a kis rakásnyi tüzelőt, mint az életét, és joggal, mert a mínuszban még meg is fagyhat az ember, vagy kihűl, vagy meghűl, és akkor vége, akkor ráfázik, nincs tovább.
Azzal kezdődött a leépülése, hogy megromlott a látása, a munkahelyéről kirúgták, és a számítógépét felfalták a vírusok. Úgyszólván minden kapcsolatot megszűntetett az emberekkel vagy azok ővele. Már a faluba se járt be. Naphosszat csak a házban tett-vett, időnként megetette a kutyákat, megnézte a postaládát, de soha semmi nem kapott csak számlát és reklámot. Azok pedig nem szórakoztatták különösebben. A kávét újratöltögette a bögréjébe, és az ablak előtt ült naphosszat, mint most is, hogy a fahordásban megizzadva belerogyott a karosszékbe. A vaskályha elkezdett kattogni, ahogy melegedett. Lábas minden kattanáskor összerezzent. A jégvirágos ablakba kapart lyukon nézett ki a sötétségbe.
Ha kimegyek a határba, még az élettől is elmegy a kedvem – gondolta, és belekortyolt a kávéba. Pusztul minden, s ami nem pusztul, azt pusztítják. Sokan, túlságosan sokan élnek itt. És elkezdte csóválni a fejét, csak úgy, magának.
A földet nem munkálják, szemétdombok gyűlnek mindenfelé, lopnak, amit látnak, ha nem látnak semmit, akkor betörnek, vágják ki az erdőt, átvágják az embert, az ember szemébe hazudnak, hazudnak a tévében, hazudnak a boltban, hazudnak a szemetek, mind – és megdörzsölte a szemét. Kint már koromsötét volt. A kutyák behúzódtak a fagy elől a kutyaólba, ahova a minap rakott ki néhány lyukas munkásruhát, hadd melegedjenek. Mínusz volt kint. Hideg. Összefolyt a könnye.
A vakság a legborzasztóbb. Ahogy a szem elveszíti a rugalmasságát, és homályos lesz a közeli és a távoli is, és gyakran egymásba olvadnak a kontúrok, vagy a tárgyak körül kis glóriák gyulladnak – majd minden egy árnyalattal szürkébb lesz, kifakulnak a hétköznapi színek, csak a neonreklámokat látja már meg az ember, meg a tévé ideges villódzását. Valahogy befagy az ember látása, mint a fűtetlen házban az ablakok, és a világ olyan kicsivé szűkül, mint a jégvirágba körömmel belekapart lyuk, amin át csak a sötétséget látni egyébként is.
