A mese utolsó szavai az erdei szélben lassan szétfoszlottak. Nagy csend telepedett ránk, míg a zúzmara-homlokú felém nem fordult.
– Mit mondasz hát, kiskomám, a banya és a farkas történetére?
– Én csak azt, hogy ínség idején a legnagyobb ellenségek is lehetnek barátok, ha csöpp eszük van.
A nagyapám büszkén biccentett, de szólni nem maradt ideje, mert a sorban harmadik vendég megelőzte őt.
– Most én következem! – rikkantotta vidáman a fiatal legény, akit az előző kettő öccsének véltem. Fehér ruháján barna és zöld hímzés látszott, s mikor beszélt, a fejünk fölött vidáman felsziporkáztak a csillagok. – Én is hoztam neked egy történetet, tárd hát nagyra a füledet!
S ahogy mesélni kezdett, a környező fák lombja vele susogott…
VERÉB
Egyet mondok, de az kerek…
Figyelj, kiskomám, jártál-e már a Margit-szigeten? No, és ha jártál, tudsz-e róla, hogy lakik ott egy morcos boszorkány, nevezett Monyákos Klotild, kinek valódi vasból van az orra? Kellemetlen dolog ám így élni, hiszen a vasorrú ember feje hajlamos arra fordulni, amerre erős mágnes található. Ráadásul mobiltelefont sem használhat, mert a vasorrtól folyton búg-gerjed a masina. Nem csoda hát, hogy Monyákos Klotild morcos természetű: nemrégiben is igen mérges lett, mikor a láthatatlanná bűvölt kunyhója közelébe egy népes verébcsapat költözött. Klotild próbálta elzavarni a folyton rajcsúrozó szárnyasokat, de azok ügyet sem vetettek rá. Ekkor gondolt egyet a boszorkány, és szóba elegyedett a legkisebb és legkíváncsibb verébbel, akit történetesen Csurmintónak hívtak.
– Tudok én egy olyan helyet Budapesten, ahol az emberek marékszám szórják a morzsát a madarak elé! – mondta a boszorkány.
– Az volna csak a veréb Paradicsom! – csippentett vágyakozva Csurmintó.
– Gyere hát, megmutatom, hol találod!
Monyákos Klotild átballagott a Margit-hídon, majd villamosra, később meg buszra szállt. Csurmintó pedig tetőről-ereszre röppenve követte őt, míg meg nem érkeztek egy hatalmas házhoz, amiben idős nénik és bácsik laktak. Az épület körül nagy park terült el, és Csurmintó látta, hogy a boszorkány igazat beszélt. A fák árnyékában gubbasztó padokon nénik és bácsik kenyeret morzsáltak, s dobtak oda kedvesen a közelükbe merészkedő madaraknak.
– Megtaláltam a veréb Paradicsomot! – jelentette Csurmintó a társainak, mire huss!, az egész éhes verébsereg átköltözött a nagy ház parkjába.
Csend lett végre Monyákos Klotild viskója körül, de bizony két-három nap teltével a boszorkány magányosnak kezdte érezni magát. Beadta hát a kérvényét szépen a városházára, s hamarosan ő maga is a nagy ház lakója lett, hol nénik, bácsik és verebek békességben osztoznak a kenyérmorzsán, egymást boldogítva.
Folyt. köv.
{jcomments on}
